Reggel hat óra van. A ház még csendes, a kávéfőző az egyetlen, aki tudja, hogy már ébren vagyok. Az ember ilyenkor azt hinné, hogy egy anya, aki nap mint nap két kisgyermeket készít az iskolába, idővel logisztikai zsenivé válik. Bizonyos értelemben így is van: például megtanul egyszerre vajazni, almát szeletelni, és közben azon gondolkodni, hogy vajon tegnap már írtam-e olyat az uzsonnásdobozba, hogy „Szép napot, kis manóm!”.
Az uzsonnacsomagolás önmagában is külön tudomány: két gyermek, két eltérő ízlés. Matyi például esküdt ellensége a zöldségeknek, a gyümölcsök nagy részének. Panna viszont legszívesebben egy nagy adag gyümölcssalátát vinne. Ő viszont a sajtot tekinti gyanús élelmiszernek, különösen, ha lyukacsos. Így aztán minden reggel egy minibüfé működik a konyhapulton: az egyik dobozba alma, szőlő, banán és szigorúan csak sonkás szendvics, a másikba sajtos szendvics, sajtgolyó, s nem megvetendő a sajtrudacska sem. Mindehhez persze hozzáadódnak a mindentudó anyukás csoportok, amelyek áldásairól és átkairól esett már szó ebben a rovatban, s úgy érzem, nem az utolsó alkalom, hogy szólok rólul.
Tudniillik az ember lánya, aki kis anyai inspirációra vágyik, gyors pillantást vetne az uzsonnaötletekre. Aztán ott találja magát egy fotófolyamban, ahol mosolygó pandává formázott rizsgolyók, virágalakúra vágott uborkák és háromemeletes bento-dobozok sorakoznak. Egy pillanatig komolyan elgondolkodom rajta, hogy vajon nem rontottam-e el valamit az életben, amikor csak egyszerű, kenyérszelet-formájú szendvicseket csomagoltam. Ilyenkor gyorsan leteszem a telefont, és megnyugtatom magam: az én gyermekeim valószínűleg ugyanúgy megeszik a szendvicset akkor is, ha az nem hasonlít erdei állatkára.
Az idei tanévvel aztán új irányt vett az uzsicsomagolás.
Anya, tegyél bele egy kis cetlit is – mondta Panna egyik reggel, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Igen, valami üzenetet – tette hozzá Matyi is.
Így történt, hogy az uzsonnásdobozok immár nemcsak élelmiszert, hanem egy kis irodalmat (?) is tartalmaznak. A probléma ott kezdődik, hogy ezeknek az üzeneteknek – a gyermekek szerint – nem szabad ismétlődniük. Az első héten még könnyű volt: Szép napot! Nagyon ügyes vagy! Drukkolok! Az ember ilyenkor még lelkes, kreatív, és úgy érzi, kedves kis reggeli rituálé. A második héten már óvatosan kezd apadni a repertoár. A harmadik héten pedig egyszer csak ott állok hajnalban, kezemben egy tollal, és komolyan gondolkodom azon, hogy vajon a „Legyen szuper a napod!” mennyire számít gyanúsan hasonlónak a „Legyen csodás a napod!”-hoz.
Mert a kis szemfülesek észreveszik.
Anya, ilyet már írtál – mondta Panna egyik délután, enyhe váddal a hangjában.
De a jelző más volt – próbálok védekezni.
De az ugyanaz – zárja le a vitát.
És mégis.
A cetlik délután visszakerülnek hozzám. Panna például, aki éppen most barátkozik a betűkkel, mindig visszaír. Néha csak néhány betű, néha egy rajz, néha egy egész mondat, amelyben a magánhangzók bátor, de meglehetősen szabad elrendezésben jelennek meg. És mindig használja a titkos kódunkat: azt a kis jelszót, amit esténként, elalvás előtt súgok a fülükbe, hogy tudják, mennyire szeretem őket. Amikor ezt viszontlátom a papíron, kissé ferde vonalakkal, kissé bizonytalanul, de teljes komolysággal rajzolva, akkor valahogy minden hajnali cetliírás értelmet nyer.
Matyi másképp reagál. Ő fiúsan kezeli a helyzetet. Az üzenetből rendszerint papírrepülő lesz. Eleinte kicsit fájt a szívem érte. Ott ültem este a konyhában, és néztem a kissé gyűrött papírt, amely egykor egy gondosan megfogalmazott mondat volt. Aztán egyszer megláttam, hogy az egyik repülő szárnyán, igazi gömbölyű elsős betűkkel írva ott van a titkos kódunk. Azóta nem bánom, ha a kis cetliből repülő lesz.
Reggelenként tehát továbbra is ott állok a konyhában: melegszendvics-sütő, alma, uzsonnásdobozok és egy kis cetli. Néha ironikusan mosolygok magamon, amikor azon gondolkodom, vajon más anyák is hajnalban próbálnak-e új szinonimákat keresni a „szép napot” kifejezésre. De aztán eszembe jut, hogy ezek a cetlik valójában nem is az irodalmi értékük miatt fontosak. Hanem azért, mert minden reggel azt üzenik: gondoltam rád. És a gyermekek valahogy vissza is üzennek. Panna kicsit görbe betűkkel, Matyi papírrepülő formájában.
Cetliírás kozben néha eszembe jut, vajon mi történik vele később a nap folyamán. Elképzelem, ahogy az iskolai zsivajban Matyi kinyitja a dobozt, vagy Panna az uzsonna előtt óvatosan kisimítja a kis papírt. És akkor hirtelen megértem, miért olyan fontos ez nekik. Mert ott, a nap közepén – a betűk, feladatok, tanító néni és az udvari rohangálás között – egyszer csak előkerül valami otthonról. Néhány szó, amit én írtam. Valami ismerős, ami kicsit olyan, mintha egy darabka konyhaasztal, egy reggeli ölelés vagy egy esti jóéjt puszi is becsúszott volna az uzsonnásdobozba. Valami, ami azt mondja nekik: minden rendben, itt vagyok, szeretlek. Belegondolva, lehet, hogy nekik ez a néhány szó tényleg egy kis biztonságdarab a nap közepén. És ha ezért kell néha hajnalban költőt játszanom egy szalvétán, hát… talán megéri.
