„Úgy döntöttem, hogy amit lehet, ismét megtanítok a csángó magyar gyermekeknek”
CATANĂ ALINA-EMANUELA
Nyisztor Ilona, pusztinai népdalénekes és pedagógus, elmesélte, milyen nehézségekkel küzdött, hogy a csángó népdalok és táncok ne vesszenek el.
– Meséljen egy kicsit a gyerekkoráról, milyen idők voltak akkor?
– Pusztinában születtem 1956-ban. Az elemi iskolát szülőfalumban végeztem, majd ötödik osztályos koromtól a bákói zeneiskolában tanultam. Itt végeztem el az óvónő- és tanítónőképzőt is, és itt érettségiztem 1977-ben. Nem felejtem el soha, amikor kisgyermek voltam, karácsony estéjén a többi gyermekekkel együtt jártam szülőfalumban, a moldvai Pusztinának hóval belepett utcáit, és házról-házra énekeltük a Kelj fel keresztény lélek, a Csordapásztorok midőn Betlehembe, Mennyből az angyal, Pásztorok keljetek, és a többi karácsonyi énekeket. Diót, almát, piskót (kekszet), kobricsot (perecet), aprópénzt kaptunk az angyali énekszóért, amitől zengett a falu azon a csodálatos éjszakán. De az iskolában nem ezek az énekek voltak, és nem ezek az énekek vannak ma sem. Ott csak románul lehetett énekelnünk, és így esett, hogy az első nagy, a magam környezetében „átütőnek” joggal nevezhető sikeremet negyedik osztályos koromban Mi-am făcut bundiţă nouă (Új bundácskát csináltattam magamnak) kezdetű román énekkel arattam, amit otthon édesanyámtól tanultam, és ő pedig a rádióból. A falusi román tanítók, akik felfigyeltek rám, „enni kezdték” a szüleim fejét, hogy a nagy tehetségemért ötödik osztálytól adjanak városi iskolába. Így kerültem a bákói zeneiskolába, ahol először szembesültem azzal a hatalmas nyelvi és kulturális különbséggel, ami egy magyar csángó falu világát a modern román városi élet világától elválasztja.
– Tudom, hogy több helyen is fellépett, mint népdalénekesnő. Abban az időben könnyen lehetett utazni?
– Népdalénekesként felléptem különböző rendezvényeken, fesztiválokon. 1994-ben Szatmárnémetiben a Hajnal akar lenni című népdalversenyen első díjat nyertem. Énekeltem a Kárpát-medence számos magyarlakta településén, meghívtak Finnországba, Németországba, Svájcba, Franciaországba és az Egyesült Államokba is. A román hatóságok, hogy külföldi fellépéseimnek elejét vegyék, 1995. augusztus 18-án elvették az útlevelemet, amelyet csak 1996 májusában kaptam vissza. Ugyanebben az időszakban a román állam ellen folytatott tevékenység vádjával több ízben rendőrségre hívtak, pedagógus kollégáimat is kihallgatták, sajtókampány zajlott ellenem.
– Mikor volt az a pillanat, amikor rájött és eldöntötte, hogy a csángó gyerekeknek akar tanítani népdalokat?
– Életemben egy másik nagy sorsesemény 1988-ban történt, amikor némi szerencsével Magyarországra utaztam, és Győrben részt vettem egy karácsonyi ünnepségen, amit az akkor már Moldvát járó Jáki Sándor Teodóz bencés atya szervezett a saját tanítványai számára. Az ünnepség keretében a vallásos népénekgyűjtő atya és az ott egybegyűlt bencés diákok több moldvai csángó szent éneket is előadtak, egy fiút például úgy mutattak be nekem, mint aki egy Moldvában gyűjtött Szent István-énekkel nyert első díjat egy népdalversenyen. Az atya elmondta azt is, hogy az Ó, Szent István dicsértessél, menny és földön tiszteltessél... kezdetű középkori Szent István-himnuszt 1932-ben Domokos Pál Péter jegyezte le éppen szülőfalumban, Pusztinában. Ennek hallatán valahogy megfordult a világ. Akkor bennem egy olyan tűz támadt, hogy nem is tudom azt kimondani. Hát az miként lehetséges, hogy ez a szép ének pusztinai, s hogy ezzel az énekkel itt Magyarországon első díjat lehet nyerni? Úgy éreztem, hogy nekem most tenni kell valamit. Ha otthon énekelt valaki valamit magyarul, azok csak az idősek voltak, akik még szerettek otthon magyarul énekelni, és azt nem vette számításba senki se. A fiatalok mentek a Cântarea României (Megéneklünk Románia) fesztiválra, s ott románul kellett énekelni. De hát, ha én ebbe születtem, ha én ezeket tudom, akkor ezt nekem nem lehet hagyni, itt nekem most valamit csinálni kell.
Nyisztor Ilona énekelni és táncolni is tanítja a fiatalokat (fotó: teleelettel.hu)
Így esett, hogy Magyarországról hazatérve édesanyám elé álltam, és azt mondtam: „Na, édesanyám, én most megyek gyűjteni!” A válasz pedig így hangzott: „Hát leányom, innét te nem es kell erőst messze menjél, mert én eleget tudok. Én egész nap énekelek neked, adok én neked eleget, amit te gyűjtsél.” Aztán jártam én másokhoz is, gyűjtöttem más csángó falvakban is, de a művészi életút a szülői házban kezdődött el. Amikor 1990 után lehetőség támadt arra, hogy a megmentett szellemi értékeket kivigyük a nagyvilágba, bizakodni kezdtem, hátha mégsem kell ennek a nagyszerű örökségnek végképp elpusztulnia? Ezért úgy döntöttem, amikor erre lehetőségem adódott, hogy amit lehet, ismét megtanítok a csángó magyar gyermekeknek.
– A tánc hogyan jött szóba? Ugyanúgy az édesanyája tanította meg?
– A ’90-es évektől kezdve többször meghívtak énekelni Magyarországra, ahol megismertem a Tatros együttes tagjait: Kerényi Robertet és Sára Ferencet. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy nemcsak az ének, hanem a tánc is nagyon érdekes, így táncolni is tanítom a fiatalokat. Az öregek még emlékeztek a tánc nevére és a lépésekre, de már nem tudták a dallamát. Ekkor utána néztünk, ki zenélhetett abban az időben. Egy szomszéd faluban a zenészek között még élt Bogdán Toader. Ezután nemcsak az öregeknek, hanem a gyermekeknek is zenélt Teodor bácsi, hogy jól megtanuljanak táncolni. Sok tánctábort szervezett Sára Ferenc és Kerényi Robert, ahová az öregeket is meghívták, hogy mutassák be a tánclépéseket. Hála a Jóistennek, a magyar oktatáson keresztül Ségerc Feri megtanította a gyermekeket furulyálni, és ma már van saját zenészünk is.
