A Katona József Színház, az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és a MASZK Egyesület produkciójának – amelynek kibocsátója az Orlai Produkciós Iroda – szövegkönyve több fordítás és az eredeti orosz példány összevetésével készült, s amint azt hétfőn délután és este a fesztivál közönsége is megtapasztalhatta, az eredmény egy minden pillanatában izgalmas, lebilincselő előadás. Csak és kizárólag szuperlatívuszokban érdemes beszélni a színészi játékról, amely nagyszerűen fogja össze a zene és a hangok, a díszlet és a szöveg jól megkomponált egységét.
– Általában úgy szokott lenni, hogy a színész adott pillanatban elérkezettnek látja az időt, hogy megpróbálkozzon egy monodráma színrevitelével. Az én esetemben, még mielőtt ez megtörtént volna, Tibor (szerk. megj.: Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője) odaült mellém, és mondta, hogy ezt nekem el kellene játszanom – magyarázta a beszélgetésen Keresztes Tamás, majd hozzáfűzte: ha ez nem történik meg, saját magától talán soha nem próbálkozott volna meg monodrámával.
Orlai Tibor felidézte, hogy régóta ismerik egymást, dolgoztak már együtt korábban is, és egyfajta belső megérzés volt, úgy látta, kínálja magát a helyzet, hogy a színész belehelyezkedjen a Gogol által 1834-be helyezett történetbe. Felajánlotta Keresztes Tamásnak, hogy rátaláljon a rendezőre, illetve gondolkodjon még azokon a dolgokon, amelyek az előadás létrehozásához közelebb vihetik. Nem kellett sokáig tűnődnie, hogy beszéljen a tervről Bodó Viktorral, amire utólag már mindketten másként emlékeznek vissza: a rendező például úgy tartja, a színész csak megemlítette, hogy mire készül, ő pedig rögtön „lecsapott”, és felajánlotta, hogy szívesen megrendezné az előadást.
Az alkatukból is fakad, hogy inkább érdesebb, karcosabb irányban keresgéltek, ha a szerelmi vágyakat domborították volna ki, akkor többnyire lírai megfogalmazás született volna. A konkrét próbafolyamat egy hónapig tartott, az ezt megelőző másfél évben viszont – mindenféle más elfoglaltságaik ellenére – sok mindent sikerült el(ő)készíteni. Keresztes Tamás tervezte a díszletet, nagyon élvezte, hogy be kell járnia a díszletgyártó műhelybe, és instrukciókat adhat mestereknek. Amikor elkezdték a próbákat, gyakorlatilag már az elejétől fogva a díszletben próbáltak, olyannyira elő volt készítve minden, hogy „egy hónapig tartó főpróbahétként” tartják számon azt a periódust. A világosítás, mint elhangzott, Bodó Viktor „tudománya”, s bizonyos megoldásokra is az ő ötlete nyomán találtak rá. – Ha nem ő rendezte volna, minden perce más lett volna ennek az előadásnak – hangsúlyozta a színművész.
Keresztes Tamás mellett az előadás másik fontos „szereplője”, a környezetet és atmoszférát megteremtő loop, amelynek segítségével élőben születik meg a zene. A színész már régóta fontolgatta, hogy ezt a szerkezetet valamilyen módon „bevesse színpadon”; amikor aztán a produkció apropóján beszerezték, másfél évig gyakorolhatott rajta, otthon „szórakoztatta magát”, és sikerült kitapasztalnia, hogy mi hogyan működik. Amellett, hogy „kiélhette ezáltal a vágyait”, a koncepció tekintetében is izgalmas kihívásnak bizonyult, hogy ott és akkor szülessen meg az a valóság, amely a szereplőt körülveszi – elvégre azt, „amelyben benne van, úgysem adják neki oda”.
***
Nácizmus-ellenes darabként emlegetik a Rinocéroszokat, amely ugyanakkor a szerző, Eugène Ionesco által szülőhazájában megélt sztálinizmusra utal; bár vannak országok napjainkban, ahol a diktatórikus rendszer nyomai még mindig jelen vannak, ma többnyire a tömeghisztériák, a ráció leple mögé rejtőző gondolati járványok ellen írt műként értelmezik. Elterjedt ugyanis az a fajta felfogás, hogy mindig azok a jók, akik „itt” vannak, a többiek pedig, akik nincsenek „itt”, így vagy úgy, rinocérosznak számítanak – fogalmazott Frank Hoffmann, a Luxemburgi Nemzeti Színház igazgatója az általa rendezett előadás kapcsán. Mint mondta, az átváltozás folyamatára fókuszáltak a munka során – „mert mi már ennek a folyamatában vagyunk, és nem is vettük észre, hogy az átváltozás mikor kezdődött”. Adja magát a kérdés, hogy hol tartunk ma, hiszen mindez nagyon gyorsan történik, szinte észrevétlenül, kihívás ezt a színpadon megmutatni.
1965-ben, a düsseldorfi ősbemutatón még maszkokat viseltek a színészek, és azóta több alkalommal feltűnt valamilyen módon az orrszarvú, a mostani produkcióban – amely radikálisan új megközelítésben, új nézőpontból láttatja a darabot – viszont inkább csak halljuk őket, ami a rendezői szándék szerint hozzásegít a néző fantáziájával való játszadozáshoz.
Ahogy halad előre a történet, a néző is rinocérosznak érezheti magát, hiszen a két kivétellel mindenki rinocérosszá válik a szereplők közül is. Az egyik a főhős, Bérenger, aki Frank Hoffmann elgondolásában „hétköznapi ember, aki nem gondolkodik sokat, kicsit iszik is, viszont nem forradalmár-alkat”, ebből fakad, hogy távolságot tud tartani a körülötte lévő dolgoktól. Arra már a Bérengert megformáló Wolfram Koch utalt, hogy mivel Ionesco nem nagyon beszél arról, ki is ez a figura, némiképp Camus Az idegenjének algíri francia hivatalnokáról, Meursault-ról mintázta a karaktert: ilyen formán nem hős, hanem olyan, aki „csúszdázik” a gondolatai között, kicsit elveszett, idegen ebben a világban.
A rendező véleménye szerint a perspektívától függ, hogy a rács melyik oldalán állunk, a börtönben-e vagy az állatkertben: mert lehet, hogy mi vagyunk a börtönben és ő van kint, de mindenképp el van választva tőlünk, végtére is mindannyian egyre inkább elszigetelődünk. Hozzáfűzte: a félelem az oka annak, hogy az extrém jobboldal hovatovább hatalomra kerül, a félelem adja a hatalmat a kezükbe, és korlátozza az emberek szabadságát.
(Borítókép: Keresztes Tamás játékáról csak és kizárólag szuperlatívuszokban érdemes beszélni – Fotó: Biró István)
