Beszélgetések a Jób, az Ernelláék Farkaséknál és a Bölcs Náthán című előadásokról
Mindannyian folyamatosan jelen vannak a színpadon, akinek éppen nincs jelenete, az a háttérből szemléli az eseményeket. Az elmebeteg fiút, Menuchimet alakító Jana Schulz a találkozón kifejtette: nem volt könnyű helyzetben, közben viszont nagyon jó volt felfedezni, hogy a háttérben is el lehet mesélni bizonyos dolgokat, és oda lehet figyelni arra, hogy éppen mi történik a többi szereplő között. Mivel a regényben nem talált erre vonatkozó leírásokat, eleinte úgy gondolta, tanulmányoznia kellene bizonyos betegségeket, például az autizmust. Egy idő után aztán jobbnak látta, hogy teljesen a nulláról kezdje az egészet, ne találjon ki semmit, kizárólag jelen legyen a próbákon. Eleinte csak ült és figyelte, ami körülötte történik, és így talált rá a karakterre, a rezdüléseire, a különböző reakcióira. Ilyen Menuchim is: a színésznő szerint „érzékeny szeizmográf”, aki a családnak minden rezdülését fölveszi.
Visky András művészeti vezető megjegyezte: Menuchim az egyetlen olyan személy, aki a díszletként szolgáló dobozt meg akarja bontani, még akkor is, ha eleinte a néző is az őrültsége számlájára írja menekülési kísérleteit. Eközben az is látszik, hogy az összes többi szereplő elfogadja a keretet, mint megbonthatatlan egységet, egyáltalán nem törekednek arra, hogy kitörjenek ebből a világból. Menuchim ilyen formában maga a messiás, aki elhozza a zenét, tulajdonképpen az időből is kiemeli a nézőt, „és áthelyezi a színház valódiságába”, fűzte hozzá Visky.
Jana Schulz úgy fogalmazott: emberként hajlamosak vagyunk folyamatosan arra várni, hogy megváltsanak minket, és mindig másoktól várjuk el, hogy lépjenek valamiben, ami sorsunk alakulását befolyásolja. – Menuchim családja is elvárta, hogy beszéljen, s hogy legyen egészséges. Olyasmit kértek, ami nem ő, viszont közben nem vették észre, hogy kicsoda valójában. A család Amerikába távozásával a nyomás megszűnik, és Menuchim is ekkor tud azzá válni, aki – hangsúlyozta a fiatal színésznő.
A közönségtalálkozón a színészek közül Irene Kugler és Florian Lange mellett Klaus Weiss is jelen volt, aki úgy vélte, a szombat esti előadáson másképp figyeltek a nézők, románok és magyarok, mint amihez ők általában hozzá vannak szokva Németországban. Nagy élményt jelentett számukra Kolozsváron játszani.
*
Az Ernelláék Farkaséknál színházi és filmváltozatát is láthatták a kolozsváriak hétvégén az Interferenciákon: előbbit, a Látókép Ensemble produkcióját két alkalommal játszották pénteken a Tranzit Házban, szombaton pedig a filmet vetítették ugyanott. Mintegy átvezette egyik műfajt a másikba a szombat délelőtti beszélgetés, ahol Hajdu Szabolcs rendező (Farkas) mellett az előadás további szereplőivel – Török-Illyés Orsolyával (Eszter), Sárosdi Lillával (Ernella), Szabó Domokossal (Albert), Hay Annával (Laura) és Gelányi Imrével (Brúnó) – találkozhatott a közönség. A beszélgetésen a témaválasztásról is szót ejtettek, és mint elhangzott, életük legsötétebb időszakában, tragikus események sora után fogtak hozzá a projekthez. Bár adták volna magukat a „nagy absztrakt társadalmi témák” – amilyen a menekültkérdés, a rasszizmus vagy akár a homofóbia –, olyasmit akartak készíteni, ami rajtuk is segít a továbbélésben. Valami olyasmit, ami erőt és hitet ad; semmiképpen sem a produktum volt a cél, hanem közösségi élménymegosztásra, egy nagy közös beszélgetésre törekedtek.
Miközben a saját történeteikből építkezve, állami támogatás nélkül megvalósították az elképzeléseiket – Hajdu Szabolcs megjegyzése szerint megtesztelték rendesen a magyarországi rendszert –, számos tapasztalatban volt részük, és azóta is követik egymást a mindenféle megnyilvánulások. Bereczki Csaba, a Magyar Filmalap korábbi nemzetközi igazgatója például, miután megnézte a filmet, csak annyit mondott: ez nem film, nem is küldik el Karlovy Varyba. Végül aztán saját úton-módon juttatták el a nagyszabású csehországi seregszemlére, ahol elnyerte az alkotás a Kristály Glóbusz-fődíjat, Hajdu Szabolcs pedig megkapta a legjobb színésznek járó elismerést.
Szóba került, hogy a film mind a mai napig nem szerepel a Filmunió által ajánlott produkciók listáján, s hogy országos szinten időnként a „futottak még” kategóriába kerülnek az Ernelláék Farkaséknál fesztiváldíjairól szóló híradások, szintén az állami „védnökség” hiányából kifolyólag. Ami viszont jó, hogy sokaknak erőt adtak a projekt által, és mások is láthatják: függetlenként is létre lehet hozni valami jót ma Magyarországon – mint ahogy korábban őket is ösztönözte például a Krétakör Színház és a Buharov fivérek tevékenysége. Szakmai szolidaritásról viszont aligha lehetne beszélni, az ember veszélyes helyzetbe hozhatja magát, ha nyíltan kiáll egy másik alkotó mellett. Kivételt a kocsmában és a Facebookon való „állásfoglalások” képezhetnek, ezen túl viszont nincsenek egyértelműen kimondott vélemények, még a színházban sem, jegyezte meg Sárosdi Lilla. Hajdu Szabolcs hozzátette: „vírus terjed ma Magyarországon, amit egy vakcinával meg lehetett volna előzni. Elindult viszont, és most már nincs mit tenni, ki kell tombolnia magát.”
Döntéseket márpedig napi szinten kell hozni, s amint arra Török-Illyés Orsolya rávilágított, egy idő után már nem lehet a fehérre azt mondani, hogy fekete. Mindenesetre úgy tűnik, a projektjük elérte célját, és a közönség számára is impulzusokat ad: voltak, akik szakítottak egymással, mások esetében szorosabbra fűződött a kapcsolat, miután megnézték az előadást vagy a filmet.
*
Constantin Chiriac, a Radu Stanca Nemzeti Színház igazgatójának meghívására vendégszerepelt korábban Nagyszebenben a németországi Schauspiel Stuttgart társulata, akkor fogalmazódott meg a két intézmény közötti együttműködés gondolata. Hamar eldőlt, hogy Lessing művét, a Bölcs Náthánt viszik színre, amelyben a szerző, a tolerancia kivételes gesztusaként, az összes vallás előítéletmentes és tiszteletteljes egymás mellettiségének szószólójává emeli a címszereplő zsidó bölcset – egyértelmű volt számukra, hogy a nyelvek kavalkádja a koprodukció tekintetében is izgalmas élményeket kínál majd az alkotóknak. Armin Petraş beszélt erről a péntek este játszott előadást követő közönségtalálkozón, ugyanakkor a színészek közül Ofelia Popii, Maria Tomoiagă, Ciprian Scurtea, Marius Mihalache és Cristina Juks is mesélt a munkafolyamatról és a különböző körülményekről. A rendező egyebek mellett arra is kitért, hogy Németországban némelyek szerint Lessing művének megkárosítása az előadás, ezzel szemben úgy tűnik, Romániában nyitottabban a nézők. Szót ejtett továbbá arról, hogy számára is új világot nyitott ki előtte a Bölcs Náthánnal való munka, s hogy mindeddig keveset tudott például a kilencvenes évek Romániájáról, Kelet-Európájáról. Úgy tűnik, ez is változhat legújabb projektje révén: a Dragomán György Máglya című regényéből készült adaptációt viszi színre a Vígszínházban, négy különböző teátrum együttműködésében (Vígszínház–stuttgarti Staatstheater–drezdai Stadtschauspiel–nagyszebeni Ruda Stanca Nemzeti Színház), amely szintén izgalmas vállalkozásnak ígérkezik.
