1. Nem reprezentatívak és nem ismeretlenek
Tomaž Pandur és a Szlovén Nemzeti Drámai Színház Faust előadása többszörösen tematizálja a kisebbség, a kivételezettség, a kirekesztettség és a sehova-tartozás tapasztalatát. Ez a rendező harmadik Faust adaptációja, és egyben az utolsó előadása. A világ, amelyet felállít, egyszerű és eltávolító látvány-szabályokat követ. Az első rész, a romantikus mikrokozmosz, amelyben megkérdőjeleződik minden, megkötődik az alku, létrejönnek és feloldódnak kapcsolatok, meggyilkolódnak testvérek és csecsemők. Az intim tér és a közös történések tere következetesen választódik le. Rögtön az előadás elején a vizuális lenyűgözés, a kortárs technológia és a darab világát jól megragadó látványelemek kombinációja ismerős pozícióba helyez. Faust első monológja az ember végtelenség- és végesség-érzetét és ezzel járó szorongását tematizálja. A kontextus mindig a világ és az ember, az ember és a világ. Egy nagy fal, rajta állandó mozgásban lévő tudományos képletek, egy napozóágy, és a víz. A bokáig érő víz, amelynek hangja aláfesti az előadást, anyagszerűsége végigvonul minden kulcspillanaton: hol fényt ad, hol besötétít, hol elnehezít. Az első rész az ember belső tereiről és annak szűkösségéről szól, a kapcsolatról önmagával, a rosszal, Margarétával, és a rossz döntések következményeivel. Az előadás második része természet-projekcióval indít, ami – az eddig szinte steril világban – újra lenyűgöző. Ki tudja, hogy mit jelent ez már, de: szép.Faust dilemmáinak és alkujának van egy politikai olvasata a mai európai – és nem csak – ember számára. Hogy választás kérdése-e az, hogy mihez mérjük magunkat, az értékeinket, az értékítéleteinket, a kíváncsiságunkat és az érzékenységünket. Hogy az általános és a személyes miért helyeződik egy vagy-vagy helyzetbe; miért feltételezzük, hogy a saját, a privát értékrendünk összeférhetetlen egy általános értékrenddel, hogy univerzalizálhatatlan. Hogy az egyik legerősebb kortárs európai tapasztalat az, hogy a meglévő személyes, családi és nemzeti értékrendek próbára tétetnek, megkérdőjeleződnek, és összevetődnek azzal az értékrenddel, ami a mindenséggel méri magát. Mintha választás előtt állnánk, és nem tudnánk mi a jó és mi a rossz. Ez szorongató, és úgy van jelen mindannyiunk életében, mint a víz, mint a bokáig érő víz. *A This Beach című, az ír Brokentalkers társulat előadása egy sárga tengerparton játszódik. A színházi szituáció teljesen hagyományos: egy jól megalapozott világba belép egy – lehetőleg – idegen elem, ami a feje tetejére állít mindent. Az előadás első része, ami ennek a világnak a megteremtéséről szól, a gyarmatosító attitűd kulturális kényelmének fenntartására való igényét fogalmazza meg. Ebből a megfogalmazásból semmilyen mostanában divatos kritikai szlogen nem marad ki: a család, a generációk, a reprodukció, a területfoglalás, a területfoglalás megkérdőjelezése, a safe-space stb. Ahogy az előadás szövegében is elhangzik: már mindent megbeszéltünk, már minden beszélgetés lefolyt – még ez is. A darab szereplői: a nagyapa, a két fiú, a nagyobbik fiú házastársa és a nagyobbik fiú házastársának hippi anyja. A történet a nagyobbik fiú és a nő házasságával kezdődik; a hippi anya a felmutatott világrend belső kritikai hangja; a fiatal nő azonosul a férje családjának értékrendjével, és szembeszáll kritikusabb anyjával; a nagyobbik fiúról kiderül, hogy erőszakos; a kisebbik fiú az evolúció elméletét kérdőjelezi meg; a család legidősebb férfitagja a kutatással, a tengerpart ásatásaival foglalkozik. Ebbe a rendbe, ami a szándékosan groteszk szimbolikussága ellenére nem tudja megvédeni magát a közhelyszerűség veszélyével szemben, egy kopasz fiú érkezik. Ettől kezdve a megfogalmazott pozíciók hozzá képest kérdőjeleződnek meg, erősödnek fel vagy egyszerűsödnek le ilyen vagy olyan aggresszív reakciókká. Egy adott pillanatban természetesen a fiatal fiú elmegy, ott hagyja ezt a világot és benne a világuk rendjének fenntartóit maguk alá roskadni. Egy ilyen előadás főleg azokat a kérdéseket fogalmazza meg, hogy ha társadalmilag fontos, aktuális és felelős problémákat tematizál, akkor ezt miért a színház médiumán keresztül teszi, vagy hogy a meglévő kérdések és attitűdök reprezentációján kívül, mit kíván ezekhez hozzáadni. Illetve hogy ha ezeken a kérdéseken az előadás nem gondolkodik el és groteszk távolsággal felmutatja a problémákat, akkor milyen nézői reakcióra számít, a felelősség milyen fokú vállalását szeretné elérni, vagy egyáltalán milyen társadalmi, esztétikai céljai vagy kérdései vannak – amennyiben vannak. *Az Ernelláék Farkaséknál című Hajdu Szabolcs rendezte előadás egy magyar családból kialakult két különböző életvitel szembehelyezkedésének termékeny és terméketlen feszültségéről szól. Ezek sors-lehetőségek, nem reprezentatívak és nem ismeretlenek – az előadás nem a teljességre törekszik. Leginkább a különbségek találkozásának egyik lehetséges kifutását játssza le. Mintha a kilátástalanságba beleunt, egyszerű kelet-európai család nyugati próbálkozásainak személyes kudarc-élményét egy szobába zárnánk egy inkább értelmiségi, kelet-európai, jobb módú család fel-feltörő kilátástalanságainak drasztikus élményeivel, és a különböző valóság-lehetőségekből az alkotók ezt választották volna ki. Az értékrendek összecsapnak a családok között, a két család nő és férfi tagjai között külön-külön, a családokon belül, és a két család gyerekei között. Az előadás talán mikrorealista esztétikájának mélyében fel-felsejlik egy mágikus réteg, ami a gyerekek világának sajátja. Az Ernelláék Farkaséknál egy hiteles és érzékeny lehetséges élet-forgatókönyv, ahonnan mindenki ismerős kicsit, ahonnan mi magunk is ismerősebbek leszünk.(Borítókép: Jelenet a Faustból – Fotó: Biró István)
