Alapművei folyamatosan javított és kiegészített kiadásokban jelentek meg. A kétkötetes „The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary” New York-i angol nyelvű kiadásai 1981-ben, 1994-ben és 2015-ben, budapesti magyar nyelvű változatai pedig, „A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon” címmel 1988-ban, 1997-ben és 2015-ben kerültek a könyvtárak polcaira és az olvasók kezébe. Évtizedek gyűjtőmunkája és több előzetes kiadást követően jelent meg 2010-ben, Budapesten, a kérdéskör teljes szakirodalmát felölelő és ismertető műve, „A magyarországi holokauszt bibliográfiája”, 2011-ben pedig New York-ban annak angol nyelvű kiadása, a „Bibliography of the Holocaust in Hungary”. Ezeket a rendkívül pontos, dokumentált munkákat egészítették ki „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája” (Park Kiadó, Budapest, 2007), „Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája” (Park Kiadó‒Koinónia, Budapest‒Kolozsvár, 2008), illetve a „The Geographical Encyclopedia of the Holocaust in Hungary” (Northwestern University Press‒U. S. Holocaust Memorial Museum‒Rosethal Institute for Holocaust Studies, Evanston, IL‒Washington‒New York, 2013), továbbá a magyarországi zsidóság vészkorszakának 40., 50., 60. és 70. évfordulóin megrendezett tudományos konferenciák kötetei.
Publikálta közben a magyarországi holokauszt alapvető dokumentumait, forráskötetet írt az Eichmann-jelenségről, a magyarországi munkaszolgálati rendszer történetéről és a Kolozsvári Népbíróság ún. gettóperéről. Foglalkozott a holokauszt egyik fő okát jelentő keresztény antiszemitizmus kérdésével és annak, illetve a holokauszt kérdéskörének az 1989 utáni közép-kelet-európai kezelésével, és közreadta az ún. Auschwitzi jegyzőkönyvek történetét tisztázó, 2011-ben, New York-ban rendezett konferencia tanulmányait is. Mindezek mellett, az utóbbi években, általa támogatott fiatal holokausztkutatók tíz kötetnyi tanulmányait rendezte kötetekbe és adta ki a „Tanulmányok a holokausztról” című sorozatban.
Mindenki Randy-ként ismerte. Egyszerű, közvetlen ember volt, aki munka- és embertársait mérhetetlenül tisztelte, sorsukat figyelemmel követte, és aki mindenek fölött ragaszkodott erdélyi magyar-zsidó gyökereihez. Egyformán ismerte a magyar és a román irodalmat és történelmet, gyakran szavalta fejből Petőfi, Ady, Eminescu verseit, s olykor azzal szórakoztatta barátait, hogy telefonhívásai alkalmával valamelyik magyar vagy román népdalt elénekelte. Olvasott és folyékonyan beszélt németül, franciául, olaszul, oroszul, jiddisül és héberül is. Haláláig vezette az általa a City University keretében alapított Rosenthal Holokausztkutató Intézetet, tagja volt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumot alapító tudósbizottságnak, és a romániai holokauszt tényeit feltáró, Elie Wiesel béke Nobel-díjas író által elnökölt nemzetközi történészbizottságnak. Szaktudását – háborús és emberiség elleni bűncselekményekkel kapcsolatos perekben – sokszor vették igénybe amerikai és nemzetközi bíróságok, szavára államférfiak figyeltek oda, és nevét több alkalommal is elismerőleg említette meg az Egyesült Államok Kongresszusának jegyzőkönyve.
Ugyanakkor nyíltan és őszintén hallattatta a véleményét, amikor úgy vélte, hogy a dolgok Magyarországon vagy Romániában rossz irányba haladnak. Élesen elítélte a történelemhamisítást és a demokrácia értékeitől való eltérést. Ion Iliescu államfőnek visszaküldte román állami kitűntetését, amikor, 2004-ben, ugyanazt az érdemrendet Corneliu Vadim Tudornak is odaítélték. Visszaküldte 2014-ben a magyar államfőnek is azt a magas magyar állami kitüntetést, amelyet 2011-ben adományoztak neki, mert úgy vélte, hogy Magyarország vezetői meg akarják hamisítani az ország és a holokauszt történetét, és tisztára akarják mosni a Horthy-korszakot. Hangját később is felemelte, mert úgy érezte, hogy a budapesti hatalom a vészkorszak történetének meghamisításával, a magyar nép félrevezetése mellett, a több százezer holokausztáldozat emlékét is meggyalázza. Idén szeptember végén keltezett, a magyarországi zsidóság vezetőihez intézett nyílt levelében is azt kérte tőlük, hogy védjék meg „a holokauszt magyarországi fejezetének történelmi integritását”.
Mindig emberségre tanított, politológusi, társadalomtudósi és történészi munkássága és magatartása e tekintetben szintén példa értékű ‒ ma és a jövőben is, még nagyon sok generáció számára. Soha nem felejtette el ugyanis azt a mély szegénységet, amelyből felemelkedett, a dési pincelakásban tengődő szüleinek vagy pedig a szerény falusi környezetben élő nagyszüleinek kínlódását az emberibb életért – de a tragikus sorsukat sem.
Bukarestben született, a Dés melletti Mikeházáról származó Ábrahám Lajos (Jichák Lejb) és a páncélcsehi gyökerű Katz Eszter családjában (mindkettőt Auschwitzban gyilkolták meg), Ábrahám Adolf néven, akit a gyermekkori barátok Picinek becéztek, és aki, szüleivel együtt, nemsokára visszatért Erdélybe. Désen telepedtek le, ahol a szegény sorsú erdélyi zsidó családok sorsa várt rájuk. A jó szellemi képességű fiúgyermek itt járt zsidó elemi, magyar általános és román középfokú iskolába, de édesapja unszolására kitanulta a műbútorasztalos szakmát is, amelynek később, Amerikában is hasznát vette.
A holokauszt idején, 1943-tól munkaszolgálatos volt. Nagybányai egységét később a mai Ukrajna területére vezényelték, majd onnan, a szovjet csapatok közeledésével, nyugati irányba, Magyarország fele. Kelet-Magyarországon szökött meg többedmagával, és helybéli magyar gazda emberségének köszönhetően érte meg az oroszok bejövetelét. Bármennyire is örvendett a megérkező szovjetek csapatoknak, tőlük a felszabadulást remélve, azok hadifogolyként kezelték, és újabb lágerbe zárták. Onnan az egyik zsidó származású szovjet katonatiszt segítségével szökhetett meg, néhány munkaszolgálatos társával együtt. Hazatért Désre, de nemsokára egyik barátjával együtt sikerült átjutnia Ausztria amerikai zónájába, ahol nyelvtudásának és dinamizmusának köszönhetően, az amerikai haderő menekültekkel foglalkozó egységének alkalmazásába került. Velük együtt jutott Münchenbe, ahol, munkája mellett, beiratkozott az egyetemre. Diákként vándorolt ki az Egyesült Államokba, 1947 decemberében, s ott – már Randolph Louis Braham néven – a New York-i City University (Városi Egyetem) diákja lett. Ott szerzett 1948-ban politológusi oklevelet, 1949-ben mesteri képesítést, 1952-ben pedig a szintén New York-i New School for Social Research-től doktori fokozatot. Ezt követően, gyakorlatilag élete végéig, a City University tanára volt, amely intézmény, nyugalomba vonulásakor, több évtizedes hűségét a „kitűntetett emeritus professzor” címmel honorálta.
Meggyőződése volt, hogy mivel – saját munkásságának is köszönhetően – a holokauszt ma már az emberiség által ismert népirtások közül a legdokumentáltabb, annak történelmi tényeit letagadni vagy meghamisítani képtelenség. Hiszen a soá tényei a világ számára számtalan körültekintően megírt és teljes mértékben dokumentált történelmi munkában elérhetők, így az igazság bárki számára azonnal kideríthető. Bízott abban, hogy ennek az igazságnak a megismerésében és elfogadásában az embertársai érdekeltek lesznek, már csak a saját társadalmuk békés és demokratikus jellegének megőrzése végett is.
Életének utolsó harmadában, a saját eddigi életem mintegy felében abban a privilégiumban részesültem, hogy a munkatársa lehettem. Számtalan közös projekten dolgoztunk együtt, nem volt ritka az sem, hogy naponta többször beszéltünk telefonon vagy váltottunk levelet. Közelről megismertük egymást, gondolatainkat, meggyőződéseinket. Távozásával a legjobb tanárt és a leghűségesebb barátot vesztettem el. De az igazi nagy vesztesek a kelet-európai holokausztkutatás, a magyar történelemírás és a magyarság maga, amely nagy formátumú tudóssal és elkötelezett pártolóval lett szegényebb.
Randy családjának legtöbb tagja nem tért vissza a deportálásból, tizenöt legközelebbi hozzátartozója közül tizenhárom a náci haláltáborokban pusztult el. A köteteiből azonban ez a személyes érintettség soha nem volt kiolvasható, a tudományos megközelítés parancsa őt ugyanis mindenféle szubjektivizmustól távol tartotta. „A társadalomtudományok eszközeivel kutattam a kérdést, és csak a tudományos szempontok érdekeltek, hasonlóan ahhoz a sebészhez, aki a saját édesanyján kényszerül életmentő szívműtétet elvégezni” ‒ mondta tavaly októberben, amikor a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Holokauszt- és Genocídiumtanulmányi Intézetének és Demokráciatanulmányi Központjának meghívására Kolozsváron, „A holokauszt: felfogni a felfoghatatlant” címmel nagy érdeklődést kiváltó előadást tartott.
Sajnos, az ő nagy szívének a megmentésére nem akadt sebész, és az november 25-én reggel megszűnt értünk dobogni. December 20-án töltötte volna 96. életévét. Munkásságával, magatartásával és egész életével a békésebb, jobb és igazságosabb világ reményét testálta ránk, és az annak érdekében vállalandó folyamatos, megalkuvást nem ismerő, bátor kiállás feladatát. Emlékét megőrizzük, munkásságát, amikor csak tehetjük, felmutatjuk.
Szeretteinek vigasztalódást kívánok.
Nyugodjék békében!
