Két évvel ezelőtt, amikor korábban a kárpátaljai magyaroknál jártunk, kedves vendéglátónk, Zsukovszky Miklós derceni lelkipásztor hasznos és fontos gondolatokkal vértezett fel bennünket:
„Isten igéje azt mondja, hogy mindeddig megsegített bennünket az Úr. Mi ezt tapasztaljuk: ha nem is tudtuk, hogy mit hoz a másik nap vagy a következő óra, a következő perc, de Ő valahol mindig ott volt velünk. Ha meg is engedett próbákat, nyomorúságokat az életünkben, soha nem adott olyan próbát, amit ne bírtunk volna elviselni. Hogy mi lesz tovább? Azt nem tudjuk, hogyan fog véget érni ez a háború; nálam sokkal okosabb emberek, bölcs előrejelzők, katonai elemzők és mások is próbálnak különböző dolgokat mondani. De ezek nem valósulnak meg, vagy nem úgy valósulnak meg, ahogy az emberek gondolják. Nem tudjuk, hogy Isten milyen sorsot szánt nekünk a továbbiakban, és mi lesz, ha majd a háború véget ér, és, hogy az mikor lesz. De nekünk itt, Kárpátalján meg kell maradnunk, hiszen itt van a mi szülőföldünk, itt van a mi hazánk. Ha nehezebb is a sorsunk, vagy ha nehezebb is lesz, akkor is velünk lesz az Isten. Egyházunk címerében ez az ige szerepel: Velünk az Isten! Hát mi ebben bízunk, ebben reménykedünk, és ha majd tisztábban fogunk látni a jövőt illetően, akkor Ő megmutatja majd a lehetőségeket, hogy hogyan is kezdjük újra, hogyan építsük fel, ami lerombolódott, ami elromlott, ami feledésbe merült. Én hiszem azt, hogy Isten, ha eddig megtartott, ezután is meg fog tartani bennünket.”
Az Istenbe vetett hit ezúttal is folyamatosan visszaköszönt a beszélgetésekben, amelyeket ottlétünk során a derceniekkel folytattunk; ritka az a megjegyzés, hozzászólás, amelyben a mindennapok szomorúságának elbeszélése közben ne említenék meg a Jóistent is.
Két hét alatt több mint két tonna élelmiszer gyűlt
Négy generátort vittünk magunkkal 2023-ban Dercenbe, Munkácsra, Tiszakeresztúrra és Mezőváriba, mert a folyamatos áramkimaradások miatt erre volt nagy szükség.
Most, amikor visszatértünk hozzájuk, a derceni szociális konyha működéséhez szükséges tartós élelmiszereket szállítottunk: lisztet, cukrot, szárazbabot, konzerveket, száraztésztát és egyebeket.
Örömteli volt előzetesen megtapasztalni, hogy Balázs Attila felhívására az erdélyi emberek szépen megmozdultak, összefogtak, ennek köszönhetően közel két hét alatt több mint két tonna élelmiszer gyűlt össze Kolozsvárról és környékéről, valamint Marosvásárhelyről és környékéről.
A derceniek pedig nagyon hálásak minden adományért, minden rájuk gondolásért; egyikük egy rövid hálaadást is mondott:
„Uram, én megköszönöm neked az erdélyi testvéreket, megköszönöm, Istenünk, hogy szerencsésen megérkeztek, hogy tiszta szívből, szeretetből segítenek bennünket, hiszen nagy szükség van erre a nehéz időkben. Köszönöm, hogy Te vagy, hogy Te ugyanaz vagy, aki eddig voltál, a mi áldó, gondviselő és szerető Istenünk. Arra kérlek, Uram, hogy továbbra is légy velünk, gyülekezetünkkel, a derceniekkel és az egész kis magyarsággal itt Kárpátalján. Légy velünk, akik még megmaradtunk, és akik nap mint nap a küzdelmekben is próbáljuk tovább folytatni az életünket, de a Te segítségeddel, mert nélküled semmik volnánk. Továbbra is légy velünk és vezess bennünket ezen az úton! Fiadért, az Úr Jézusért kérünk, hallgass meg. Ámen.”
Ebédre gyümölcsleves és rizibizi fasírttal
Hétfőtől péntekig idős, beteg falustársaiknak főznek a derceni református egyházközség berkeiben működő szociális konyhán, naponta mintegy 75-80 adagot.
Az ebédet továbbra is Szabó Gyula diakónus szállítja házhoz. Gyuszi bácsi valósággal a nyakunkba ugrott, annyira örült a viszontlátásnak. Sokat esett aznap, meg is ázott rendesen, de Istennek hála sikerült kivinnie az ételt mindenhova. Szív-lélek ember, olyan, aki átéli, átérzi a körülötte lévők problémáit, a diakóniai munkára pedig a felebarátok, a rászorulók szolgálataként tekint – ami imádságban is, de cselekedetekben is meg kell, hogy nyilvánuljon.
Az ebéd gyümölcsleves és rizibizi volt fasírttal – örültek az ételnek is, Gyuszi bácsinak is. „Én is örültem nekik, mert mivel közben hétvége volt, már két napja nem találkoztunk. De mindig várnak, engem is, az ebéddel együtt. És jó látni az embereket, jó velük találkozni, biztatni őket…
Sokszor kapok én is tőlük biztatást, és jó tudni, hogy bármilyen is az idő, akár borult, akár napos, a fellegek felett ott ragyog a nap. A Jóisten gondunkat viseli” – mondta. Nem minden esetben tud leülni beszélgetni mindenkivel, mert sok helyre kell mennie, de amikor úgy érzi, erre is szükség van, akkor megteszi: ahol a legfontosabb, a „tűzoltásra” is rászánja az idejét, ezen felül minden reggel Isten elé viszi ezeket az embereket, az ügyüket, saját magát.
„Ma is arra kértem az Urat, hogy látást adjon, hogy észrevegyem, ki szorul leginkább a segítségünkre, a segítségemre. És ha egyedül nem megy, akkor én is kérek segítséget; elsődleges dolog az Úristenhez fordulás, de ha a testvéreket megkérem, akkor ők is szívesen segítenek”
fűzte hozzá Gyuszi bácsi.
Félelemtől a reményig
Amennyiben három-négy szóban kellene összegeznem, hogy mostanság milyen lelkiállapotban vannak a kárpátaljai magyarok, akkor a félelem, a feszültség és a csüggedtség mellett a reménykedést is érdemes kiemelni. Miközben a csomagokat pakoltuk le az autóról, az egyik ember arról beszélt, hogy a háború kezdetekor rengeteg férfi elment, aki csak tudott, menekült a borzalom elől.
A falubeliek szomorúan nyugtázták, hogy ennek a rossz helyzetnek sok család és gyermek az áldozata, de mindennek ellenére folytatják, nem adják fel. A béke az, amire most a legnagyobb szükségük lenne, és továbbra is abban bíznak, hogy a fennvaló megvédi őket a harcoktól.
Sajnos már a faluból is van áldozat, egy kétgyermekes családapa: őt elfogták, és erővel kényszerítették, hogy a frontra menjen; már hónapok óta eltűntnek nyilvánították, több mint valószínű, hogy nincs az élők sorában…
Jelenleg hetven körül mozog a magyar áldozatok száma Kárpátaljáról – hangzott még el, és az is, hogy az emberek jóformán az udvarukról sem mernek kimenni, mert nem tudni, mikor milyen autóval jelennek meg a toborzótisztek. Kérték a Jóistent, hogy minél hamarabb vessen véget ennek a helyzetnek, mert ez bizony nagyon rossz…
Ültetni is csak pontosan, szépen
Dercent mindig is dolgos emberek lakták, és az otthon maradottak manapság is próbálják megtermelni, amit lehet. Művelik a kerteket, a földeket, a viszonteladók meg el is szállítják a termést, azzal nekik már nem kell foglalkozniuk.
„Amilyen munkás nép lakik itt, hát merem állítani, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozunk, fóliázással… Meg is tudtunk élni belőle viszonylag elég jól. De most sem lehet panaszkodni, mert amíg kenyér van az asztalon, az Úr kegyelméből, addig nem szabad panaszkodni. Nem is tesszük, csak sokkal nehezebb a megélhetés, mint a háború előtt” – mondták.
És, ha már ültetés, reménykedés: azóta, hogy múlt kedden hazatértünk Kolozsvárra, Balázs Attila lelkipásztor vasárnap ismét Kárpátalján járt, és 2 tonna dughagymát vitt magával. Az Agrosel – Home Gardening nagylelkű ajándékát 5 gyülekezetben, összesen 500 család között osztják szét, ezzel meglesz jövő télire a hagymatartalékuk.
„Időnként elcsodálkozom, honnan ez a sok lelkierő”
Zsukovszky Miklós lelkipásztor veje, Dénes-Zsukovszky Elemér lelkipásztor a beregszászi járásban fekvő Borzsován szolgál, kárpátaljai utunk során náluk is megpihentünk.
A Dercentől mintegy 35-40, Beregszásztól 11 km-re lévő településen élnek feleségével, Annával és kislányukkal, Adélkával.Tavaly óta szociális konyhát is működtetnek, ahol a faluban és a közeli Haláboron élő rászorulóknak főznek. Ezáltal heti egy alkalommal közel negyven ember kap meleg ebédet, mindezt a két gyülekezetből mintegy ötven önkéntes közreműködésével tudják megvalósítani.
„A kárpátaljai embereket ismerve, időnként elcsodálkozom azon, hogy honnan ez a sok lelkierő, a kitartás, és én valóban csodálattal, tisztelettel tekintek az itthon maradottakra, az idősekre. Az itthoni lét ugyanis valamilyen szinten a mindennapos küzdelmet jelenti az embereknek és a családoknak, de a gyülekezeteknek is”
– fejtette ki Dénes-Zsukovszky Elemér.
Büszkén újságolta, amit a szakács néni mesélt neki, hogy főzés közben időnként picit még meg is tudnak feledkezni a problémákról. Mert azok sajnos vannak bőven, s amint a lelkész is megjegyezte: az embereken érződik a szomorúság, a magány, a bizonytalanság, hiszen hiányoznak a szeretteik – Borzsován például „több olyan idős néni él, akik már három éve nem látták a fiúkat; ez egy anyának, egy apának nagy fájdalom”.
Bár a gyülekezet létszáma csökkent, biztató, hogy a templomlátogatók aránya Borzsován is nőtt. Egyfajta következtetésként fogalmazta meg beszélgetőtársunk, hogy az egyház és a gyülekezet olyan bázist jelent az embereknek, ahova bátran fordulhatnak, akár segítséget kérni, akár lelkileg megerősödni.
Az elmúlt években, támogatóiknak köszönhetően többször osztottak élelmiszercsomagokat, néha gyógyszereket is tudnak vásárolni az időseknek, télen fát vesznek a rászorulóknak. Ez is jó, előremutató. Ahogy az ige is mondja: „aki mást felüdít, az maga is felüdül” – ennek jegyében igyekeznek szervezni a mindennapjaikat Borzsován, és eddigi tapasztalataink alapján úgy tűnik, hogy így van ez Kárpátalja más településein is.
Sok erőt, reménységet, Isten felé fordulást kívánok hát mindannyiuknak, és adja a Fennvaló, hogy még sokan érezzék úgy, hogy segítenének az ott élőknek! Tartós élelmiszerekkel, vetőmaggal, imával, rájuk gondolással, de legfőképpen azt kívánom, amit többen is említettek a találkozásaink során: ha lehet, mihamarabb véget érjen ez a borzasztó háború.
