A műsor kezdő számaként Claude Debussy (1862–1918) Nocturnes című zenekari műve hangzott el. A Noktürnök Whistler hasonló című impresszionista festményeire utalnak. Gyakori, hogy a három részes darabból csak a Nuages (Felhők), és a Fêtes (Ünnepek) hangzik el, feltehetően azért, mert Debussy a Sirènes (Szirének) tételben a zenekari hangzást nőikarral kombinálja. Ezen az estén a Cornel Groza által betanított nőikarnak köszönhetően a Noktürnök teljes egészét hallhattuk. Az impresszionista színekben és hangulatokban játszó képek annyira élethűek, szuggesztívek, hogy szinte látni és érezni, amint a messzeségben gyüledező felhők lassan gomolyogva tűnnek elő, egyre jobban beborítva az eget. A titokzatos, sejtelmes zeneszövetben a szomorkás, melankolikus angolkürt- és oboaszólók (Szabó Adorján és Adrian Cioban) a felhőkkel gomolygó emlékfoszlányok nosztalgiáját sugallják. Oldódik a hangulat az Ünnepek táncos zsivajában, örömében. A kék tenger csillogó habjaiból fel-felbukkanó szirének éneke a nőikar feladata. Szöveg nélküli énekük a tenger hullámaival együtt hullámzott. Akár egy látomás, a szirének felcsillantak a víz tükrén, majd egy szempillantás alatt el is tűntek, a csillámporos mesevilág impresszióját hagyva maguk mögött.
A hangversenyt Alpaslan Ertüngealp török származású karmester vezényelte, aki a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott, a Szolnoki Nemzetközi Karmester Kurzus megalapítója és 30 éve művészeti igazgatója. Keze alatt megpróbálta ugyan a zenekarral Debussy Noktürnjeinek sziporkázó színpalettáját, a hullámzó hangulatokat elővarázsolni, de ez csak színfoltokban sikerült. Találgattam az okát, de véleményem szerint, az előadás „sápadtsága” a zenekar közömbös hozzáállásának (is) tulajdonítható, ami a soron következő Mozart zongoraverseny kíséretében is megmutatkozott. Kétségem nincs afelől, hogy a zenekar bármikor, karmester nélkül is megoldja a Mozart zongoraversenyek kíséretét, ám ezúttal az arcokra kiülő unalom a karmestert is „lehangolta”. De szünet után csoda történt, a zenekar újjászületett erővel követte Alpaslan Ertüngealp intencióit, végül az egymásra hangolódásnak köszönhetően a zenekarnak és karmesterének sikerült a Rahmanyinov-szimfónia romantikusan csapongó érzelemvilágát megcsillogtatnia.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) 21. C-dúr Zongoraversenye (KV. 467) hangneméből adódóan is vidám karakterű versenymű, de a pajkos játékosság mögött – főleg a moll hajlatokban – ott lappang a mozarti szomorúság. Zeneszövetét a könnyedség, az elegancia, a zenekar és zongora közötti meghitt párbeszédek jellemzik. Az operaszerző Mozart a hangszeres zenében sem tagadta meg önmagát, dallamvonalainak szépsége éppen az énekszerűségben rejlik. A lassú tétel áriaszerűsége Mozart finom lelkületű poézisének ragyogó példája. A játékos, vidáman száguldó utolsó tétel a hangszerek dialógusától, a virtuozitástól válik tündöklővé. Titos Gouvelis görög zongoraművész Mozart-interpretációjának pozitívumaként a zenekarral folytatott érthetően tiszta dialógusokat, a megfelelő tempókat, a virtuozitást említeném, és azt a lélekjelenlétet, amivel az apró memóriazavarokat szerencsésen, szinte észrevétlenül áthidalta. Hiányoltam azonban a mélyebb átélést, azt a puha fényű finomságot, a leheletnyi pianissimókat, a bensőségességet, ami Mozart lírájának sajátja. Igazi kvalitásait Titos Gouvelis szerintem a ráadásként játszott Francis Poulenc Intermezzójában csillogtatta meg. Nagyszerű választás volt! Nem hiába emlegetik a 20. századi zene szakavatott előadójaként, hiszen a fiatal görög zongoraművész Poulenc művét ragyogó hangulati hullámzásokkal, pazar színskálával szólaltatta meg.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) II. e-moll Szimfóniájának (Op. 27.) első tételét sötét, drámai tónus, szélesen ívelő oroszos dallamvilág, egymásba torkolló érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek, romantikus pátosz, zaklatottság, megrázó fájdalom jellemzi. A scherzo tételben energikus és lírai karakterek ütköznek egymással. A szimfónia legismertebb tétele az Adagio, amelynek híres klarinétszólóját Aurelian Băcan bensőséges líraisággal szólaltatta meg. Fináléja ünnepi fénnyel keretezi be a romantikusan csapongó, hullámzó hangulatú szimfóniát. Rahmanyinov Másodikjában az orosz lélek, a végeláthatatlan sztyeppe, a behavazott téli táj és a nyári nap sugaraival átitatott természet zenés panorámájának szépsége rabul ejtette a közönséget.
(Borítókép: Alpaslan Ertüngealp karmester bemutatja Titos Gouvelis zongoristát. Fotó forrása: Facebook)
