Erdélyi magyar nőírók 1.
Egy fényképnek indulok nyomába, miközben Hervay Gizella életrajzának próbálom néhány kevésbé ismert vonatkozását kideríteni. Igazából nem is egyetlen fényképről van szó, hanem egy iskolai tabló másolatáról, a következő felirattal: A Zsibói Egységes Gimnázium 1947-48-ban végzett növendékei. Hervay Gizella ekkor 13 éves, 1948 októberében tölti a 14-et.
A tablón ott szerepel Hervay Gizella mellett testvére, Hervay Katinka, ő 1933-ban, egy évvel húga előtt született. Velük egy sorban pedig osztálytársuk, Teleki Éva ‒ gróf Teleki Bélának, az Erdélyi Párt 1941-1944 közötti elnökének, a zsibói Wesselényi kastély tulajdonosának a lánya.
Ekkor örülök meg, hiszen Teleki Éva 1995-ben Tölgy és repkény címmel memoárt adott ki, a Minerva Művelődési Egyesület kiadásában, a Minerva Könyvek sorozatának első darabjaként. Vajon találok a könyvében olyan történeteket, emlékeket, amelyek Hervayra is vonatkozhatnak? Milyen volt egy zűrzavaros, történelmi átalakulásokkal teli korszakban iskolásnak lenni Zsibón?
Adatok keresgélésének elszántságával vágok bele az olvasásba, aztán magába szippant a történet. A könyv utószavában Tibori Szabó Zoltán joggal veti fel: „Teleki Éva nem tollforgató ember, íráskészsége mégis elismerést érdemel. A legegyszerűbben fejezi ki önéletírásában azt, amire törekszik. Életútjának fonalát Zsibóról pergeti, s az örök visszatérést sugallva, visszaemlékezéseit zsibói képpel fejezi be. Ebbe a keretbe pedig, saját életútjának ürügyén egyszerűen beleszövi annak a kornak, annak a társadalmi berendezkedésnek a képét, amely családjának az életét megkeserítette.” A könyv ténylegesen, vállalt műfajaként is a valóságirodalomhoz, az emlékirat kategóriájába tartozik. Ezen belül azonban izgalmasan, életszerűen jelenetez. Ebben nem is tér el annyira jelentősen az erdélyi magyar irodalom női szerzőinek más, kiemelkedő könyveitől. Lehet, hogy az erdélyi magyar nőirodalmi hagyomány rekonstruálásakor, a női létezési formák megragadásakor, az autofikciós irodalom nagy korszakában épp ez a közvetlenség, ami nélkülözhetetlen első lépés? A női szerzők munkáiban az önéletrajziság a rejtett hatalmi működéseket tekintve túlmutat önmagán. Olvassuk csak el figyelmesen Polcz Alaine-től az Asszony a frontont, és rá fogunk látni a testi kiszolgáltatottságra, annak feldolgozhatóságra. Vagy Thury Zsuzsától a Barátok és ellenfelek című emlékiratot, és feltárul a két világháború közti Kolozsvár egy alternatív képe. Vagy Ignácz Rózsától az Ikerpályáimon című kötetet, és látni fogjuk, milyen kockázatokat vállal egy önálló, öntörvényű nő, aki saját döntéseket hoz, férjével külön kasszán él, mindezt a harmincas-negyvenes években. Vagy Nagy Borbálától A huszadik század csigahéjban című könyvet, amely nemcsak az erdélyi, hanem a Kárpátokon túli településekre is elvezet a két világháború között, majd a szocializmus korszakában. Vagy Várady Emesének, Szilágyi Domokos egyetemista kori szerelmének Tartozás című emlékiratát, és sokkal pontosabb képet kapunk arról a társadalmi, papcsaládi háttérről, amelyből Szilágyi Domokos maga is érkezik. És akkor még nem említettem Simon Magda, Harsányi Zimra, Rózsa Ágnes, Földes Mária önéletrajzi munkáit, amelyeknek szerzői a holokauszt túlélésének sürgető következményeit érzik: ha ők nem beszélnek a lágerekben átéltekről, akkor az ott elpusztultak története elmondatlanul marad.
Teleki Éva könyvének rokonszenves sajátossága egyfajta önkorlátozó jelleg: a szerző ugyanis az erdélyi arisztokráciával kapcsolatos történések koronatanúja ‒ de a könyv nem a jelentős személyiségekkel való találkozásokra, az ő jellemzésükre épül, hanem a mindennapok megéltsége, egy-egy fényt sugárzó, máskor groteszk vagy fájdalmas történés, egy-egy személyazonossági igazolványba pecsételt „D. O.” (kényszerlakhely) tényének felidézése kerül előtérbe. Megjelenik természetesen a középiskolás, marosvásárhelyi éveket felidéző történetekben Teleki Gemma, a nagynéni, aki sokáig a Teleki Téka apróbb, nyomorúságos helyiségeiben húzza meg magát, néhány epizódban megjelenik a családtól kényszerűen elszakadt, emigrációba taszított, apaként inkább rideg, éncentrikus Teleki Béla, amint ritka külföldi utazások során már felnőtt lányát próbálja irányítani. Az apró történésekre eső fókusz azonban segít annak megidézésében, hogy milyenek a lakhatási körülmények a romániai létező szocializmusban, milyen a kórházi, szülészeti ellátás, milyen egy ritkán látogatott máramarosi fürdőtelepülés, milyen (anyagiakból fakadó) kiszolgáltatottsággal jár a korlátozások következtében még egy egyébként felszabadulásként megélt külföldi utazás is. A román-magyar viszonyok családi szintje, a férfiakkal szemben gyakran kiszolgáltatott szerepbe kerülő (és azokban határozottságával helytálló) fiatal, önálló női státus, a titkosrendőrség, a káderesek, a párthivatalnokok világa megtapinthatóan jelenik meg a könyvben, már a rendszerváltás utáni perspektívából, de nem hivalkodva semmiféle, ebből fakadó többlettudással.
Hervay Gizella mint osztálytárs ‒ ebből az időszakból, az 1940-es évek második feléből idéz fel a legkevesebb konkrétumot könyvében Teleki Éva. A párhuzamok azonban adódnak: a második világháború végét mindketten Budapesten vészelik át, élénk emlékeik vannak az ostrom idejéből. Utána pedig Zsibón zajlik az új életformák kialakulása, mindkettejük számára: „A háború átzúgott fejünk felett. Sokat tapasztaltam, életem alapjaiban megváltozott. Elsodorta mellőlünk a biztonságot adó apát. Majd az otthon békés légkörét” ‒ írja Teleki Éva. A Hervay-család élete is a második világháború idején alakul át döntően, ekkor költözik a háromgyerekes édesanya is, férjétől elválva, Zsibóra, munkát vállalni, és házasodik újra ‒ őt követi majd a makói születésű Hervay Gizella a háború után a Szilágyságba.
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban ezzel a mondattal indul a Hervay-életrajz: „Sokgyermekes szegény családból származott, a tanulás lehetőségéért keményen meg kellett dolgoznia.” A Teleki Éváéhoz hasonló könyvek segítenek hozzá annak pontosabb megértéséhez, hogy ez a mondat, amelyik egyszerre igaz és torzít, mit is jelent. Hervay ugyanis egy takarékpénztári igazgató lányaként született Makón, nagyapja főjegyző, majd vármegyei alispán volt ugyanott. A családi jólét azonban csak rövid ideig tarthatott számára ‒ a család szétszakadása, a háború, majd a Romániában berendezkedő kommunista rendszer tényleges nélkülözésbe taszította. A már iskoláskorú Hervay valóban megtapasztalhatta, hogy egykor jobb napokat megélt hátterével mit jelent konkrétan földet enni, ahogy arról emlékezetes öninterjújában, a Hazulról haza lapjain mesél.
Egy fényképnek indultam a nyomába, de valahová máshová érkeztem: adatokat kerestem, de a megéltség nyomaihoz jutottam. A női sorsok hálózatai az utókor számára összekapcsolódhatnak, még akkor is, ha maguk a szereplők csak egy-egy epizód erejéig vannak jelen egymás életében.
FOLYTATJUK
