Határaink: országhatárokon és komfortzónákon túl

BALOG EMESE

Sokunknak még autóval is nehéznek tűnhet egy ilyen utazás, felvetődhet tehát a kérdés, hogy miért érdemes kerékpárra ülni és kilépve a komfortzónánkból komoly fizikai megpróbáltatásoknak kitéve magunkat, olykor kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette tenni meg többszáz kilométert. Tulkos Tamás, valamint Nagy-Betegh Kamilla 11. osztályos tanulók adtak választ – többek között – ezekre a kérdésekre.

– Miért jó részt venni egy ilyen túrán? Mi ad nektek, résztvevőknek erőt, hogy végigcsináljátok?

Tamás: Nagyon aktív életet élünk a túra ideje alatt, és ezalatt azt értem, hogy mind fizikailag, mind szellemileg nagyon megeröltető . Napi 80-100-120 km tekerés az nagyon sok, a testünk állandó mozgásban van, ez viszont olyan szellemi frissességhez vezet, ami nagyon egyedi. Ez egy nomád élet, mert mindennap máshol alszunk, a természetre vagyunk bízva, ami ijesztőnek tűnhet, és néha ijesztő is. De pontosan ez teszi nagyon egyedivé ezt a túrát, illetve az, hogy rájövünk, hogy mindenre van megoldás. Ötvenen vagyunk, barátok vagyunk, ha nem is az elején, de a túra során azokká válunk; és ha valamit meg kell csinálni, akkor azt mindenki vállt vállnak vetve csinálja. Ez az, ami akkora erőt ad, hogy másképp szemléljük a dolgokat. Jó részt venni rajta, mert mialatt zajlik, minden nap kilépünk a komfortzónánkból, és folyamatosan valami újat tapasztalunk.

Kamilla: Ez egy teljesen más életforma, ötven ember két héten át közösen tesz valamit, és nem igazán van lehetőség az egyedüllétre. Kiszakadtam a mindennapokból, kiszakadtam a lustaságból, abból, hogy a saját ritmusom szerint tegyek mindent, és átléptem abba, hogy egy csapat része vagyok, akik bármiben segítenek egymásnak. Például elkezdett fájni a térdem néhány nap után, és ezzel nagyon sokat küzdöttem. Viszont a csapat segítségemre volt. Mikor már azt hittem, hogy nem bírom, akkor mögöttem megszólalt mindig valaki, hogy gyere, még egy kicsit… Még egyet szójátékoztunk, még kicsit dalolásztunk és már meg is érkeztünk. Olykor nagyon nehéz volt, de semmi sem volt annyira nehéz, hogy a többiek segítségével ne tudtunk volna túllépni rajta.

Antal Szabolcs és Székely Róbert dokumentumfilmje mindenki számára közelebb hozta a krakkói kalandot

– A bicatúrán tapasztaltak hatással vannak a hétköznapjaitokra?

Tamás: Abszolút. Solymosi Zsolt tanár úrnak volt egy mondata, még az isztambuli túrán, amit én nagyon szeretek: „Bicatúra után bármit meg lehet csinálni”, és ez tényleg így van, mert problémamegoldó készséget fejleszt, és felejthetetlen élményeket nyújt.

Kamilla: Mindenképp. Én teljesen más emberként jöttem haza. Sokkal többet tudok arról, hogy hol vannak a határaim, hogy mennyit bírok.  Meg kellett tanulnom, hogy mikor van az a pillanat, amikor még hajtani kell, és mikor van az, hogy meg kell állni annak érdekében, hogy másnap is biciklire ülhessek. Ezen kívül rengeteg olyan barátságot kötöttem a túrának köszönhetően, amelyek a mai napig szorosak és nagyon meghatározóak számomra.

– Tamás, tapasztalataid szerint könnyebb volt másodjára?

– A második túra könnyebb, mert az előzőn szerzett tapasztalat ad egyfajta biztonságot, és könnyedséget, illetve fizikailag sem olyan megterhelő. Ugyanakkor ott van az, ami sosem könnyű, hogy ugyanúgy teljesíteni kell a távot, ugyanúgy fel kell húzni a sátrat, ugyanúgy el kell végezni a dolgunkat. De végülis ez az, amiért sosem lehet megunni a túrákat.

– Kamilla, téged mi motivált, hogy most először részt vegyél ezen a túrán?

– A túra előtt mindenkinek esszét kell írnia, amiben megindokolja, hogy miért érdemes ő erre a túrára. Én azt írtam, hogy azért szeretnék részt venni rajta, mert olyan hosszú távú célokat tűztem ki magam elé, amelyekhez szükségem van arra, hogy érezzem, ha valamit nagyon szeretnék, akkor azt meg tudom valósítani. Úgy gondoltam, hogy a túra egy ilyen kihívás lenne.  Sikerült elérni a megfogalmazottakat, mióta hazajöttem úgy érzem, hogy nagyon kevés olyan helyzet van, amit nem tudok megoldani, és ha nem is tudom megoldani egyedül, akkor az út során szerzett barátok között mindig lesz olyan, aki segítene.

– Szeretnétek a jövőben még részt venni a bicatúrákon?

Tamás: Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen környezetben lehetek és részt vehettem a túrán. Ez olyan élmény, ami nagyon sok mindent megváltoztatott bennem, például a szemléletemet és gondolkodásmódomat is. Szóval igen, mindenképp részt szeretnék venni a következőkön is.

Kamilla: Úgy jöttem haza két hét után, hogy aztán heteken keresztül nem tudtam elhinni, hogy vége van, és akármelyik nap újra elindultam volna.  Alig várom a következőt.

A diákokkal való beszélgetés után felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit gondolnak a szülők, ők is úgy látják, hogy kamasz gyerekeik személyiségfejlődésében valóban ennyire meghatározóak ezek a biciklitúrák, és hogy egyáltalán mi járhat egy aggódó szülő fejében, amikor gyermekét ilyen hosszú útra engedi először. Csis Ildikó és Csoltkó Horváth Emese szívélyesen válaszoltak a kérdéseimre. Mindkettőjük vegyes érzelmekkel engedte első bicatúrájára a gyermekét. Egyaránt voltak büszkék, hogy bevállalják ezt a fizikailag megterhelő túrát, örültek, hogy lehetőségük van részt venni benne, és természetesen egészséges szülői aggodalom is volt bennük, hogy „nehogy valami baj történjen”. Egyhangúan mindketten úgy vélték, azt is, hogy gyermekeik életében meghatározó szerepe van a bicatúrának, mivel élesben tapasztalhatják meg, hogy nincs lehetetlen, ha valamit nagyon szeretnének, ugyanakkor egymástól is sokat tanulhatnak. Hétköznapjaikban is érzik, hogy milyen meghatározó személyiségfejlődésükben ez az út és a szülőktől külön töltött idő, a komfortzónájukból való kilépés, hiszen – bár kamaszok, és érződik rajtuk természetesen – otthon is jobban figyelnek egymásra, odaadóbbak és felelősségtudóbbak. Mindkét édesanya hasznos, értékes kezdeményezésnek tartja a bicatúrát, és elismeréssel beszélt a szervezők – ahogy ők fogalmaztak– emberfeletti munkájáról, amelynek hála a gyermekeik életreszóló élményeket szerezhetnek.

Antal Szabolcs és Székely Róbert másfél órás dokumentumfilmje mindenki számára közelebb hozta a krakkói kalandot, így azok is betekintést nyerhettek a bicatúrák egyedi világába, akik eddig nem hallottak a jellemformáló útról. Július végén újabb nagy kaland veszi kezdetét, Fiuméba, az egykori Magyar Királyság kikötővárosába tekernek a kollégisták. Hogy akkor hogyan dacolnak majd a fáradtsággal, időjárással, természettel, reméljük, nekünk is megmutatják majd. 

(Borítókép: A bicatúrások a filmbemutatón vehették át a személyre szabott szöveggel ellátott okleveleket.  Vakarcs Loránd felvételei.)