Hárommagyarigazságok

Hárommagyarigazságok
Mert annyi van belőle. Legalább. Úgymint: 1. a magyart nem érti senki, annyira egyedi és egzotikusan talányos, 2. (majd) mindenki a magyarok ellen van és 3. a magyarnak mindig igaza van. Ebből a trilógiából nem lóg ki semmi fölösleg, oly szikáran tökéletes, hogy az már több mint modell. Sorsverte és dacos egy fajta a magyar, önmarcangoló, ha kell. S mert néha akad egy-két (hatás)szünet, hisz a settenkedő világlobbi meg egyéb előtérhatalmak sem bírják folyton szusszal, na akkor fog jól a magamardosás, mint prímán bevált relaxációs gyakorlat.

Hozz tehát példát minderre, igazolásképpen! – vélem hallani a kétkedők kórusát. Míg falat állít a magyar, Merkel és a Vatikán feje tandemben migránst simogat. Miközben kínai egyetemhez terítene campusnyi terepet, nagy sporthatalmak diplomáciailag bojkottálják a 2022-es pekingi olimpiát. Merthogy az ujgurok… Mi köze az unguroknak az ujgurokhoz, mondhatják a háromkodók. Az emberi jogok világnapján ehhez jussuk van – mármint a kérdéshez. Mert amikor már ott állnak a focivébé katari küszöbén, álnok albánok gáncsolják el legszebb álmaikat. Mik feltámadnak, mert a női kézivilágviadalra viszont kijutottak a magyar amazonok. Emezenek viszont, vagyis a dánok meg németek keresztbe tesznek: ők már csak ilyenek. Meg a norvégok pláné, ők meg alapból nem kedvelnek, ugyan mire való ez fjordosan fenséges dölyf? De hát elegendő, ha csak itt a szomszédban körbepislantunk; az osztrák sógorság is csak olyan érdekdolog: „ők megsíeltetik a mi gazdagjainkat, mi meg új fogsort teszünk az ő szegényeiknek”. A szlovénekkel kicsi a közös határ, apróbb az ottani kisebbség, szerbek-horvátok most talán barátok, de hát meddig és mihez képest. A románnal mindig is sikerült Erdély feje fölött összevicsorogni, hiába az évek óta legyúrt mimikagyakorlat, a diplomáciai szmájli, meg a Dunának-Oltnak… Ukránokkal a mindenféle törvényeik és a kijevi frusztrációk miatt nem lehet kebelre borulni, tóték meg (pardon, a szlovák szomszédok) épp az előbb szisszentek fel, hogy mire jó ez a pesti módi a mindenféle be- és felvásárlásokra. Bezzeg a Balaton, az örök hű partner, kit oly jól körül lehet ölelni, betonbölcsőben ringatva, mert megérdemli.

Ármányoknak ezen ármádiája láttán a magyar lét nem csoda, ha végtelenített küzdés; madáchi magaslatokat meghaladó nekifeszülés: ettől lesz harcedzett, acélos a profil, pattogós a retorika, éles a replika. Az államférfiak lelke olyan, mint egy szeizmográf – mondja valahol Szerb Antal egy kisregény utolsó húsz oldalának valamelyikén. Tehát megérzik, ha a külső ellen helyett maga a természet netán lázadozna, esküdne összefele. Az ország jelenlegi területén ritkásak a kéregmozgások, ha valami feltör, az jobbára hévízzel kevert posztadys indulat, pannon gejzír, gyógyiszapvulkán.

Attól, hogy nehezen értelmezhető a magyar, hogy kell hozzá adag fölös empátia, nem elég a primér kíváncsiság és fennen hangoztatott nyitottság. Totál másként más a magyar, ezt kellene belátni, és persze ez nem egyetlen pillanat megvilágosodása – szívós kutakodásra rendezkedjen be, aki erre adná a fejét, mert mi van akkor, ha a háromigazságok elkezdenek egymással versengeni, primátusért küzdeni, hasonló rebelliskedésbe fogni.