A beszélgetést Darvay Nagy Adrienne kezdte, hiszen az ő Taub Jánosról írt könyvében Haragról is sok szó esik, ugyanis Taub János Harag György „tejtestvére” volt. A hallgatóság a két rendező barátságáról hallhatott, ami túlmutatott a barátságon. Testvérségük története filmbe illő: Harag György a náci haláltábort családjából egyedüliként túlélve találkozott a deportálást Temesváron megúszó Taub családdal. Az anya, Taub Anna a szárnyai alá vette, ötödik gyermekévé fogadta. Taub Gabriella, a négy gyermek egyike a mai Szentpéterváron tanult, itthon a Román Opera balettrendezője volt, majd amikor kikerült az Amerikai Egyesült Államokba, ott Barisnyikov szerint a legjobb mozgásművész volt. Taub Gabriella haláláig jó barátságot ápolt Harag Györggyel, akinek a hatására lett a pár évvel fiatalabb testvér, Taub János is rendező. Amikor az 1962–63-as évadtól Harag is Kolozsvárra szerződött, a Kálvin utca 11-ben együtt is laktak, és bár munkastílusuk nagyon eltérő volt, Pavel Kohut Ilyen nagy szerelem című darabját 1963-ban együtt rendezték, nagy sikert aratva. Taub János rendezőként mindent előre elgondolt, szinte megrajzolta az elképzeléseit, Harag György viszont együtt dolgozott a színészekkel. A két rendező útja 1964-ben elvált, Taub János a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol Vlad Mugur lett akkor az igazgató.
A beszélgetésnek több résztvevője lett volna, mondta el a kulisszatitkokat Tompa Gábor, hiszen több olyan személyiséget hívott meg, akik együtt dolgoztak Harag Györggyel. Közülük Sebők Klára csak a beszélgetést követően tudott megérkezni a színház örökös tagjainak kitüntetésére, Doina Levintza díszlettervező, aki sokat dolgozott Haraggal, nem tudott eljönni, ahogyan Selmeczi György sem, aki fiatalon több alkalommal is zenét szerzett a Harag-rendezésekhez. Jelen volt Nemes Levente színművész, aki néhány mondatban emlékezett azokra a Harag-rendezésekre, amelyekben ő is játszott, az Irkutszki történetre, a Pompás Gedeonra. Visszatekintve azt emelte ki, hogy Harag György a színház megújítására törekedett, ami azt is jelentette, hogy a valóság fölött tíz centivel járt, és oda emelte a színházat is.
Tompa Gábor személyes emlékei közül az Éjjeli menedékhely próbáiról osztott meg néhány benyomást. Elmondta, az emlékezetes, negyven statisztával, parádés szereposztással bemutatott előadás koncepciója az volt, hogy az egész világ éjjeli menedékhely, és ezt minden eszközzel – a színpadképpel, a kosztümökkel – érzékeltette. A próbákon Harag előjátszott a színészeknek, a próbafolyamat rendkívül szuggesztív volt, és kiváló előadás lett. Tompa Gábor felidézte azt a marosvásárhelyi korszakot, amikor egy udvarban lakott Haragékkal, és egy nyáron együtt gondolkodtak egy közös Ember tragédiája produkción, amit a fiatal kezdő és a mester együtt rendezett volna. Jeleneteken dolgoztak, úgy állapodtak meg, több Ádám és Éva, de egyetlen Lucifer jelenik majd meg az előadásban. Nem optimista befejezést terveztek, de az egész munka kútba esett, maga a kolozsvári színházigazgató, Bisztray Mária hozta a hírt, hogy betiltották a darabot, nem lehet előadás belőle.
Tompa Gábor a közös munka nyomán arról is beszámolt: Harag váratlan, radikális dolgokat kért, de ugyanakkor olyan részletekre hívta fel a figyelmet, amelyek nyomán a színészek megértették a lényeget. Vonzó egyéniség volt, nagylelkű ember, aki nem állt konfliktusban senkivel. Tompa Miklós volt a főiskolai tanára, akitől a nagyrealizmust tökéletesen elsajátította. A román színházi hagyomány termékenyítően hatott Haragra. Egyik előadása kapcsán Lucian Pintilie, a nagy román rendező így vélekedett: tökéletes realista színházat csinálsz, de tudsz-e mást is? Ez a kérdés új irányba indította el, amit hosszasan keresgélt, amelynek célja volt a teatralitás felé elmozdítani a szürke, hétköznapi játékstílust. Képes volt változtatni, megtalálni és létrehozni a maga színházát, mert megvolt benne a radikális megújulás képessége.
Oana Pellea édesapja Harag rendezte utolsó szerepét idézte fel, azt a lelkesedést és tiszteletet, amivel Amza Pellea ebben a munkában részt vett, s ami után nem sokkal, 1983-ban meghalt, egy évben Nichita Stănescuval. Szuhovo-Kobilin A per című darab próbái 1982-ben kezdődtek, Amza Pellea Muromszkijt játszotta, és már az első próba után nagyon szerette. „Egy csoda tanúi voltunk”, mondta Oana Pellea, „Harag megváltoztatta a színészeket”, akik már belecsontosodtak az akkori lehetőségekbe, vagy inkább korlátokba. Harag olyan rendező volt, aki önmaga egész világot alkotott, olyan légkört teremtett a próbákon, hogy ez a csoda végbe tudott menni, és Amza Pellea, aki nagyon nagyra értékelte, külön örült, hogy ha későn is, de részese lehetett ennek. Amza Pellea azon aggódott, nem tud elég jó lenni Haraghoz, a lánya emlékei szerint az a szerep őt is átváltoztatta, hiszen ez volt az a színház, amire vágyott. Szerettek volna még együtt dolgozni, de ez már nem következhetett be.
A színésznő számára emlékezetes, hogy Harag a színészektől, de még a kapustól is azt kérte, míg ő ott van, beszéljenek halkan. Ő maga sose emelte fel a hangját. Oana Pellea akkoriban színinövendék volt, és egy előadására az édesapja meghívta Harag Györgyöt olyan megfontolásból, hogy a rendező adjon az apának reális visszajelzést, vajon a lánya valóban alkalmas a színészmesterségre. Harag az előadás után kezet csókolt Oana Pelleának, és azt mondta az aggódó apának, hogy igen, jó helyen van a lánya. Ezzel lényegében akkora lendületet adott neki, amire ma is erős indításként tekint vissza a pályáján.
A beszélgetést követően Daniela Ciolan 2015-ben a Román Televízió megbízásából készült In memoriam – portré Harag Györgyről című dokumentumfilmjét vetítették le.
