Az Egyetemiek Háza koncerttermében összegyűlt népes közönség igencsak meglepődött, amikor a vonósokból álló kamarazenekar, a két szólista, Ana Török és Răsvan Dumitru hegedűművészek, valamint Gabriel Bebeşelea karmester épphogy pódiumra lépett, földsötét lett a teremben. Az „átkos idők” több órás sötétségeit emlegető suttogások hallatszottak, és kérdések, vajon miért és meddig lesz áramszünet, mi lesz így a koncerttel? Végül, a néhány pillanatnyi sötétségből pianissimón felsejlő disszonáns hegedűszó, Alfred Schnittke (1934–1998) Moz-Art à la Haydn című két hegedűre és kamarazenekarra komponált művének kezdetét jelentette. Amikor a modern hangzásvilágú „zenés titokzatosság”, a teljes vonóskart fortissimóban átfogta, kigyúltak a fények is, a meglepetéseknek azonban nem szakadt itt vége. A mű szériális színfoltokkal tarkított modern hangzásvilágában meglepetésszerűen felcsillanó klasszikus idézetek, a humor és vidámság játékával hatottak. Ugyancsak meglepő, hatásos fordulat volt a zenészek játékos helycseréje, valamint a mű végén az a Haydn Búcsú-szimfóniájának történetét idézendő megoldás, miszerint a zenészek egyenként, rendre elhagyták a pódiumot, csak a karmester maradt utoljára, majd újból sötétség borult a színpadra. Schnittke jó humorú zenés tréfája elnyerte a közönség tetszését.
A csodálatos szépségű A-dúr Klarinétverseny (KV. 622.) Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) lélekből fakadó, lélekhez szóló versenyműve, amelyet élete utolsó évében komponált. A concertót az érzelmek sokszínűsége, az öröm és bánat, a nosztalgia és fájdalom, a remény és lemondás, a könnyen sikló áriaszerű szólamok, a természetesen gördülő párbeszédek, a csillogó virtuozitás és a félreismerhetetlen mozarti könnyes mosoly avatja remekművé. Az elmélyült, meghitt vallomásként, „könyörgő imaként” elhangzó Adagio tételt, egy régebbi írásomban „klarinét-áriának” neveztem, amelynek könnyes líraisága ezen az estén is meghatott. Dimitri Ashkenazy meleg tónusú, szélesen ívelő előadásában az áriaszerűség, a könnyedség, a dinamikai árnyalatok széles skálája, a zenekarral folytatott gördülékeny dialógusok, a virtuozitás, egyszóval minden együtt volt ahhoz, hogy Mozart Klarinétversenyének szépségeiben megmártózzunk. A szólista és a zenekar közötti tökéletes összhang megteremtésében az érdem Gabriel Bebeşelea karmesteré. Dimitri Ashkenazy a közönség hosszas tetszésnyilvánítását Peter Maxwell Davies Klarinét concertójában elhangzó Cumha Craobh nan Teud című régi skót dallal köszönte meg.
Joseph Haydn (1732–1809) Katona- szimfóniájának (G-dúr, 100 sz.) udvari pompához illő, finom eleganciájú lassú bevezetője után, mosolyt fakasztó az osztrák katonazenekarok síposainak hangszínét utánzó téma és feldolgozása, a folytatásként felcsendülő Allegróban. A felpörgetett tempójú első tételt, a fúvósok és vonósok közötti hetyke, játékos dallamú párbeszéd lengte be. Nagy meglepetést okozott a II. tétel azon pillanata, amikor a nagydob, a cintányér és triangulum megszólaltatói a kinti csarnokból elindulva, a sorok között haladtak a pódium felé, azt az érzést keltve, mintha a közönség egy katonafelvonulás kellős közepén találta volna magát. A katonazene vidámságról, lányoktól való búcsúról, bátorságról, harci elszántságról szólt. A nehézkesen mozgó katonák táncát üde, könnyed, fülbemászó dallamú triórész váltja fel. A virtuóz utolsó tétel a vidámság, a felhőtlen öröm, a jó humor és játékosság tétele. A fináléban a három ütős, ezúttal katonás fegyelemmel a színpad hátsó ajtaján tért vissza, egy „parádés hadgyakorlat” hangulatát idézve.
Gabriel Bebeşelea keze alatt a zenekar a maximumot nyújtotta, és ötletesen „megkoreografált” meglepetései is célba találtak, így a közönség élményekben gazdagodva, elégedetten várhatja filharmonikusaink következő hangversenyét.
(Borítókép: Dimitri Ashkenazy klarinétművész és a zenekar között tökéletes volt az összhang. Fotó: Marmo/Filharmónia)
