Bartók Béla (1881–1945) befejezetlenül maradt Brácsaversenyét évtizedeken keresztül a magyar származású, amerikai zeneszerző, hegedű- és brácsaművész Serly Tibor által készített rekonstrukció által ismerhette meg a világ. Egyes zenetörténészek szerint az általa létrehozott kompozíció valószínűleg nem tükrözi Bartók eredeti szándékát, de ugyanakkor feltételezik, hogy főleg azokkal a gyökeres változtatásokkal, amelyek az előadhatóság érdekében történtek, Bartók is egyetértett volna. 1992-ben Erdélyi Csaba magyar származású brácsaművész egy újabb rekonstrukciót készített, ami Bartók fiát, Bartók Pétert arra ösztönözte, hogy Nelson Dellamaggiore és Paul Neubauer közreműködésével létrehozza a saját verzióját, amely édesapjának az eredeti vázlatain alapul. Mi sem érthetőbb, hogy az elemzők szerint, az 1995-ben publikált Bartók Péter–Nelson Dellamaggiore rekonstrukció állhat a legközelebb Bartók elképzeléséhez. A péntek esti hangversenyen Cristian Andriş előadásában, a Bartók Péter–Nelson Dellamaggiore változattal ismerkedtünk.
A háromtételes versenymű zeneszövete az élet „búval és bánattal” kirakott emlékeit, apró felcsillanó örömeit, a dal szépségével „meséli”, amelyben a népdal erezetű lírikus, merengő pillanatok, és a feszültségeket hordozó modern hangzásvilágból kibontakozó drámaiság váltakozik. Cristian Andriş szép, puhán meleg tónusú tolmácsolásában, a hangjegyekből feltörő érzelmek sokszínűsége bensőséges érzékenységgel éledt újra. Énekszerűen dalolt, újraélte a lelki vívódások drámai hullámzásait, meggyőző ereje magával ragadott a finálé táncos, játékos virtuozitású forgatagába. A zenekar fegyelmezett játéka, a homogén hangzás, amellyel a kíséret a brácsa szólamához simult, Gabriel Bebeşelea karmester próbák alatti alapos munkájának gyümölcse.
Bartók Béla nem tudta elviselni a fasiszta uralom kegyetlenségeit, emiatt önkéntes száműzetésbe vonult az Egyesült Államokba, szíve azonban mindvégig az otthon hagyott szülőföldért sóvárgott. Az új „hazában” a megnemértettség, az elszigeteltség és egyre súlyosbodó betegsége, az otthon hagyott vágyak, álmok hiánya gyötörte és az aggódás a „haldokló Európa” sorsáért. 1943 augusztusában Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok híres karmestere, a Koussevitzky-alapítvány nevében 1000 dolláros művet rendelt tőle. A zeneszerzés újabb lehetősége a beteg, elfáradt, kiábrándult Bartókra gyógyírként hatott. Lázas munkába kezdett, így született meg a Concerto. Az alig három hónap alatt komponált utolsó nagyzenekari művét 1944-ben a Bostoni Szimfonikusok mutatták be Serge Koussevitzky vezényletével, aki a premier után így nyilatkozott: „Az utolsó 25 év legjobb zenekari műve!” Ezen az estén, a mi zenekarunk Gabriel Bebeşelea vezényletével, Bartók Concertójának megrázó drámaiságával, megható szépségeivel ajándékozta meg a közönséget.
A Concerto bevezetőjében, a lélek legmélyéről, sajgó fájdalommal derengenek fel az otthon hagyott emlékek: a fenyvesek suttogása, a mezők illata, a csillogó patakok, a hömpölygő folyók. Az emlékek fátyolán át, az oboa, klarinét velőtrázóan bús hangjain, az elviselhetetlen magány szomorúsága érződik, de a bevezető végére mégis felcsillan a harcolni vágyás és egy jobb jövő reménye. A lehalkuló kisdobpergés, elő- és utójátéka a népi ihletésű, gyermekdal egyszerűségű, ringatózó témából kibomló Páros táncnak, amelyben a játékos, humoros hangszerkettősök magasztos koráldallamot fognak közre. Az Elégia című harmadik tételben az emlékek fátyolos ködéből ismét felsejlenek az otthoni tájak, a megszakadt emberi kötelékek iránti vágy. Sirató-jelleg, lehengerlő fájdalom, keserves panasz-hangulat, könyörgés és fohászkodás hangja hatja át az önvallomás értékű Elégiát. A félbeszakított közjáték az erkölcsi és szellemi sivárságban élő társadalom haszonleső „percemberkéinek” groteszk humorú gúnyrajza. Habár a Finálé sem mentes a „gunyoros fintoroktól”, mégis optimizmust áraszt, hiszen Bartók minden kiszolgáltatottságán, lelki gyötrelmén, félelmein felülkerekedve, a hatalmas, életerős zenekari fúgában, a himnikus szárnyalású zenés vallomásban az emberiességbe vetett hitét hirdeti. Kroó György igen találóan írja: „a Concerto…szimfónia is, vagyis az Élet nagy freskója, teljes panorámája feltárul benne és megvan a maga sajátos ars poeticája. Mint Aphrodité a habokból, úgy születik meg ez a zene az I. tétel bevezetésében, hogy azután önarcképpé mélyüljön az Elégiában, a Concerto középtételében. Ez a mű szíve, ez a Kékszakállú várának könnyes tava. Ami körülveszi, az élet egy-egy arca, hangja, a vár egy-egy, azelőtt rejtett, most örökre felnyíló kamrája: a harc, a játék, a vágy és az irónia képei, végül a győzelem, vagy 1943-ban inkább a megszabadulás látomása.”
(Borítókép: Bartók Béla - archív felvétel)
