Hadd érjen!

Marosvásárhely-Brassó-Kolozsvár-Marosvásárhely. Ezen az útvonalon robogunk három nap alatt. Pénteken délben indulunk Brassóba: az Áprily Lajos Főgimnáziumban könyvbemutatóm lesz. Mint mindig, most is a Lector kiadó visz, s a négy órás út végén elkolbászolunk a panzióba.

Brassó gyönyörű város, mintha mindenütt a Cenk lenne. Töprengünk, hogy taxival menjünk-e, vagy kocsival továbbra is, végül az utóbbit választjuk. Erre majdnem ráfázunk, mert a GPS nem tudja, hogy melyik utca van lezárva.

Végül azonban ott vagyunk, és egy remek beszélgetés után fáradtat vacsorázunk. A mosolygós pincérlány kihoz egy bort, melyet nem rendeltem, de meggyőz, hogy azt válasszam. Tordán termelik, sós a mellékíze, nehéz, finom nedű. Aztán vissza a négyfalusi panzióba, és medvés alvás reggelig.

Reggel reggeli. A panzió egyik gazdája azt mondja, „lenyírte a füvet” a szomszédasszony. Megörülünk ennek az ízes hidegtálnak.

Ismét a kocsi, lassan már abban lakunk, repesztünk Kolozsvár felé. Öt és fél óra, a fele sem piskóta. De megérkezünk, percre pontosan beérek a beszélgetésre, ahol a gyergyói tinikör tagjaival dumálok. A beszélgetés végén ebédelünk, aztán sétálunk egyet Ágotával – Ágiék még várnak valakit.

Akkor, a főtéren csapok a homlokomra: hol a blézerem? Hálistennek Ágiék közel vannak a bástyához, felhívom őket. Mikor ők is megérkeznek a kocsihoz, akkor mesélik, hogy majdnem elhozták a valakiét, aztán viszont az emelvényen látták meg egy szék karfáján, ahol persze már egy újabb rendezvény zajlott. Valahogy fel kellett szivárogniuk a pódiumra, és elvenni a blézeremet.

                                                                                                      *

Egri ősbemutatómra készülök. Sata Árpádék kérték el Királynő című darabomat, s a tavaszi fesztiválon előadják. Úgy örülök, mint egy Peti, hiszen ilyen öröm ritkán éri az embert. Hagyom, hadd érjen.