Sokan azt hisszük, hogy húsvét csak kellemes dolgok ünnepe: az örömé, a szépségé, az élet jó és szép oldaláé – ahogy azt hisszük, szintén tévesen, hogy virágvasárnap a virágokról és a tavaszról szól. Ma nézzünk húsvétra más szemmel: olyannal, amely egyaránt látja benne a halált és az életet is, a menedéket és a menekülést is, a szegeket és a fájdalmat, a szomjazást és a feléledést, az árulást és a bocsánatot, a sötétséget és a világosságot, a még maradó hideget és a már érkező meleget is.
A húsvét Jézusnak is a halál és az élet kettősségében telt el. Nagypénteken Isten kezébe tette a lelkét, és meghalt, utána viszont nem ez a tudat maradt a tanítványok lelkében, az erősebb, hanem az a másik, hogy miért élt. Arra emlékeztek, amit mondott: azért jött, hogy életük legyen – s ők meg is próbálták jobban tovább élni az életet. Idén lépjünk fel mi is képzeletben Jézus mellé a keresztfára, nyugodjunk meg Isten kezében, de onnan nézzünk le a húsvét utáni saját életünkre. Előbb-utóbb úgyis mindannyian valamilyen keresztre kerülünk, ezért jól fog, ha ilyenkor tudatosan készülünk rá, azzal a húsvéti hittel, hogy nekünk még le lehet kerülni róla. Van olyan közöttünk, akinek daganat nő a testében vagy egy családtagjáéban, anélkül, hogy tudná. Van olyan is, akit szívroham vagy agyvérzés teper le, még a következő nagypéntek előtt. Van olyan is, aki egy éven belül eltemeti szülőjét, testvérét, barátját, és olyan is van, akit elhagy a kedvese, vagy kitelepedik a gyermeke.
Húsvét segít szembenézni e valóságokkal: elérhető közelségbe hozza nem a tényüket, hanem a velük való szembenézés mikéntjét, és a folytatódó élet, a feltámadás, az új tűz, új hit, új értelem lehetőségét. Nem tudjuk pontosan, hogy mi történik akkor, amikor az ember felkerül a következő keresztjére. A húsvéti evangéliumból viszont megtanuljuk, minek kell történnie azelőtt, hogy oda kerülnénk. Igen, nagyjából sejtjük, hogyan kellene élni: szeretni, remélni, tűrni, kitartani, küzdeni, fel nem adni, egy-egy esés után talpra állni, újrakezdeni, feltámadni. Nemcsak tudjuk, de gyakoroljuk is, van, akinek sikerül is lekászálódni a keresztfáról és új életet kezdeni, a kitelepedett gyermek hazatér, a daganat nem újul ki, a magányos megismer valaki szimpatikust, a szomszédba új barát költözik… de vajon az új sors jelent-e új hozzáállást is az élethez és a halálhoz?
Húsvét azért fontos, mert felhívja a figyelmet a megújítható életre. Nemcsak arra emlékeztet, hogy bármikor következhetek én a keresztfán: munka nélkül, műtőasztalon, öregotthonban, hideg házban vagy koporsóban, hanem főleg arra, hogy addig is elevenebben, jobban, teljesebben kellene élnem. Nem épp olyan jól, nem épp olyan teljesen, mint Jézus, de valamivel jézusibban, mint azelőtt. Jézus pedig azt tanította, hogy az életben több tűzre, több hitre, lelkesedésre, szenvedélyre, imádságra van szükség. Ürítsd ki magad, és töltekezni fogsz, mondta, előbb adj, ahhoz, hogy kaphass, aztán kérj, mert kapsz, veszítsd el az életed, és visszanyered önmagad, szeresd ellenségedet, és dobj vissza kő helyett kenyérrel. A tűz hamvaszt, de tisztít is: előbb parazsat termel, s csak azután hamut. Húsvét fénye azt mutatja, hogy életünkben nemcsak hamu van, de parázs is, amiből új láng lobbantható.
A húsvéti ünneplés tárgya a veszteségek, a tragédiák, az elmúlások tudatával való együttélés. Annak a tudata, hogy elviselhetetlen, szörnyű, borzasztó dolgok történnek mindenkivel, és ezzel együtt annak a belátása, hogy ezekkel a dolgokkal együtt lehet élni, és belőlük fel lehet emelkedni. Természetesen nem egyszerű, nem könnyű, nem tessék-lássék vállalkozás ez, hanem hit, belátás és akarat kérdése. Keresztfáinkon, Jézushoz hasonlóan, mi is sokszor megkérdőjelezzük Isten létét, bevalljuk, hogy szomjazunk, hogy nagyon fáj a bántás, az elhagyottság. De arra is képesek vagyunk mi is, hogy nyugalmat nyerjünk, megbocsássunk ellenségeinknek, s Isten kezébe ajánljuk lelkünket. Jön egy következő meghalás, tudjuk, de tudnunk kell a párját is: jön egy következő feltámadás – ez a húsvéti belátás lényege. Életet varázsolni a halálból, feltámadást csikarni ki az elsorvadásból, letenni a lelket, majd újra felvenni, és folytatni vele a hétköznapok édes-keserű táncát.
Az Isten kezében váró menedék sok költőnket megihlette már: Babits Mihály, Bartalis János, Juhász Gyula és mások találó szavakkal szólták az örök biztonság és végső túlélés ígéretét: „Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legbiztosabb helyen.” Húsvét ünnepe többet kér ennél, mert azt jelzi, hogy a nagypéntekeket túl kell élni, menedékben, védelemben, rejtőzködve, de nem lehet azután is örökké csak onnan élni. Nagypénteken ezért kiáltsunk fel mi is, mint Jézus: Atyám, a te kezedbe teszem le az én saját keresztfámon meggyötört lelkemet! De húsvétkor kérjük is vissza, mint a tanítványok, a megerősödött és megtisztult lelket azért, hogy tovább éljünk vele. Jézus azért jött, hogy jobb életünk legyen. Húsvétkor higgyük el, hogy képesek vagyunk jézusibb módon tovább élni ezt a saját életet, majd lássunk hozzá, és ne hagyjuk veszni a percet.
Ezzel a hittel kívánok a mi gondviselő jó Atyánktól áldott húsvéti ünnepet!(Borítókép: kolozsvári unitárius templom)
