Kihasználva a munkaszüneti napot, január 24-én útnak indultunk azért, hogy bejárjuk az eltervezett útvonalat, ugyanis a táv egyik részén még mi sem jártunk. A falumúzeumnál hagytuk az autónkat, majd elindultunk a makadámúton a Bácsi-torok felé. Már az út elején kerülgetni kellett a sarat meg a pocsolyákat, aztán szép lassan beletörődtünk a helyzetbe és tovább nem kíméltük bakancsainkat. Nala kutya, a hosszú szőrű csivava is velünk tartott felfedezőutunkon, aki apró termete miatt pillanatok alatt a sárfürdő áldozatává vált. Az erdő szélén haladó széles út a dagonya miatt elég barátságtalannak tűnt, így gyorsan elkezdtünk gondolkodni azon, hogy milyen élményben lesz részük a gyerekeknek, ha februárban nekik is dagasztaniuk kell a sarat. Aztán hirtelen eleredt az eső, így szaporább léptekkel közelítettünk a Bácsi-torokhoz, amikor pedig kiértünk az aszfaltútra, már rendesen esett. Be kellett látnunk, hogy nem fogjuk tudni befejezni a túrát, hiszen a kiskutya is egyre lassabban vonszolta magát, így ölbe vettem, becsomagoltam a száraz felsőmbe és elindultunk gyalog a bácsi buszmegálló irányába, mint három ázott veréb.
Mivel a túrát még a bejárás előtt meghirdettük, úgy döntöttünk, hogy nem módosítjuk utólag a kiírást, hanem reménykedünk abban, hogy február elejére hátha megérkezik az igazi tél és hófehér lepel fogja beteríteni a tájat. Február elejéig alig néhány család jelentkezett be, így arra gondoltunk, hogy a decemberi gyerektúrához hasonlóan ismét egy kisebb társasággal, körülbelül 20 résztvevővel fogunk túrázni. Aztán ahogy teltek a napok és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szép napos idő várható február 9-re, gombamód kezdtek megszaporodni a jelentkezők, szombat estére pedig már a 90 főt ütöttük. Gyorsan átgondoltuk a logisztikát, hiszen nem tűnt a legjobb ötletnek, hogy a falumúzeum mellett 20-30 autó sorakozzon egymás után, így reggel az erdő melletti tágasabb parkolóba irányítottuk az autókat. Tíz előtt néhány perccel már gyülekezni kezdtek a résztvevők, néhány ismerős, de nagyon sok új arc is feltűnt, így megörvendtünk, hogy a túra híre ilyen sok családhoz eljutott. Végül néhányan nem jelentek meg, de jöttek helyettük olyanok, akik nem voltak előre bejelentkezve, így sejtettük, hogy a 90-es létszám nem módosul sokat, ám a nagy nyüzsgésben nem sikerült összeszámolni a résztvevőket. A rövid bevezetőben felvázoltuk az útvonaltervet, a gyerekeknek pedig beharangoztunk egy kis meglepetést, amit a túra végére ígértünk, ezután pedig népes csapatunk útnak indult.
Az elmúlt napokban tapasztalt fagynak és csapadékmentességnek köszönhetően a terep nagyon száraznak bizonyult, így nem kellett tartanunk a sártól, a ragyogó napsütésben pedig az útvonal is sokkal barátságosabbnak tűnt. Mivel nagyon vegyes volt a csapatösszetétel, négy hónapos kisbabától a 13 éves kamaszig minden korosztályú gyerek képviseltette magát, a sor elejétől a sereghajtóig legalább ötperces eltolódás alakult ki, így többször is megálltunk, hogy bevárjuk egymást. Mi viszont egy cseppet sem bántuk, hiszen sokkal nagyobb örömöt jelentett látni, hogy a szülők egészen pici gyerekkel is elindulnak túrázni, a nagyobbak pedig türelemmel viszonyultak a kicsikhez. Olyan jó volt látni, hogy a gyerekek milyen gyorsan feloldódtak és perceken belül megbarátkoztak egymással, sőt még a túravezetővel (velem) is nagyon közvetlenül viselkedtek. Emma gyorstalpalót tartott zeneelméletből, elmagyarázva a különbséget a kisterc és a nagyterc között, de a hangjegyek jelölését is próbálta megtanítani nem túl nagy sikerrel, hiszen az ezt követő kvíz során gyorsan kudarcba fulladt hiányos tudásom. Nóra, aki mindig vidám és szereti az iskolát, mesélt idősebb testvéréről, aki nem szeret annyira túrázni mint ő, majd előkapta fényképezőgépét és arcán széles mosollyal örökítette meg a táj szépségeit. Luca ragyogó szempárral magyarázta, hogy a mohával csak finoman szabad bánni, majd később kitörő örömmel újságolta el, hogy kenyérmorzsát szólt a madaraknak. Boti már a túra elején mellém szegült, így gyorsan felavattam túravezető-segédnek, szimpátiája jeléül pedig szinte végig fogta a kezem és visszafelé még a tájékozódásban is segített, hiszen árgus szemekkel figyelte a GPS-t.
Első nagyobb pihenőnket a Bácsi-torokban tartottuk, ahol néhány szóban elmeséltem a hely különlegességét, a gyerekek pedig a hallottaktól fellelkesedve megkövesedett kagylók után kezdtek kutatni a meredek mészkőfalak aljában. Ezután következett a túra legnehezebb része, a fokozatos emelkedő, amely a Hója-erdő legtitokzatosabb helyére, a Kerek-tisztásra vezetett. Mivel nagyon felcsigázta a kíváncsiságomat, hogy miért is tartják a Hója-erdőt a világ egyik legfélelmetesebb helyének, előző este elmerültem az erdőt körülövező hiedelmek, illetve paranormális jelenségekről, meg ufó-látogatásokról szóló meséknek a tanulmányozásában, de úgy döntöttem, hogy ezeket a sztorikat inkább nem osztom meg a gyerekekkel. Visszatérve az emelkedőre, a csapat egy részét igencsak próbára tette a kaptató, így a sor vége ismét eléggé lemaradt az elejétől, amit spontán rövid szünetekkel próbáltunk korrigálni. Amint közeledtünk második célállomásunkhoz, a gyerekek kíváncsisága is egyre inkább nőtt, így arról faggattak, hogy mi lesz az a titokzatos meglepetés. Az egyik anyuka pedig viccesen megjegyezte, hogy remélhetőleg nem őzgida. Megnyugtattam, hogy egyelőre nincs titkos őztenyészetünk, a gyerekeknek pedig elárultam, hogy egy apróságról van szó, ami akár a zsebükben is elfér. A kisebbek kezdtek már fáradni, így többen is érdeklődtek, hogy mennyi van még a Kerek-tisztásig, aztán néhány kanyar után már ott is találtuk magunkat, így következhetett a jól megérdemelt fél órás szünet és napfürdőzés.
Energiakészleteink feltöltése után nem maradhatott el a kötelező csoportkép, majd indultunk is visszafele a Hója-gerincen.
Közben újabb kis túravezető-segéd szegült mellém, az 5 éves Julcsi, aki Botihoz hasonlóan innentől kezdve kitartóan fogta a kezemet. Egy másik csapat gyerek úgy döntött, hogy besegít Filepék Foltos kutyájának sétáltatásába, így libasorba állva mindenki megmarkolta a hosszú pórázt. Sajnos kellemetlen élményben is volt részünk, amikor néhány vad motoros felzaklatta az erdő csendjét… A gyerekek reakciója viszont teljesen ámulatba ejtett, amikor azt kezdték ecsetelni, hogy bár sosem találták volna fel a motorokat, hiszen mennyire károsak a természetre, a levegőt beszennyezik a kipufogógázukkal, nem mellesleg szörnyen hangosak. A nap kellemes sugarai és az előttünk kinyíló táj látványa viszont hamar elfeledtette a kellemetlen találkozást, a gyerekek pedig ámulattal csodálták a kincses várost.
A következő szünet alkalmával megmutattam, hogy a városon kívül még mit látnak, így kezdtük a Feleki-gerinccel (Nagy-Csolt, Feleki-tető, Árpád-csúcs, Kis-Magura), folytattuk a szászfenesi Leányvárral és befejeztük a Gyalui-havasok vonulatával (Bélavára, Öreghavas, Három Gergely stb.), ezután pedig akinek kedve tartotta, távcsővel is kémlelhette a látóhatárt. Közben Botondtól megtudtam, hogy a csapat leszakadt részével letért az ösvényről, mert nem tudták pontosan, hogy merre terveztem az útvonalat, ám a telefonján lévő applikációval gyorsan kitalálta, hogy hol érhetnek utol minket. Közben én is úgy döntöttem, hogy kissé módosítok az útvonalon, és ahelyett, hogy az unalmas makadámúton gyalogolnánk vissza a falumúzeumhoz, kissé lefaragtunk a távból, így a magasfeszültségű oszlopoknál letértünk az útról, majd egy hosszabb erdei rész után kiérve a mezőre nem haladtunk tovább egyenesen, hanem letértünk az istállók irányába, ahol reggel már elhaladtunk egyszer. Az erdő mellett található pihenőhelynél kissé felszusszantunk, így a csapat leszakadt része is utol tudott érni bennünket, innen pedig teljes létszámmal gyalogoltunk vissza az autókhoz a már ismert útvonalon.
Ezután következett a várva várt pillanat: kiosztottuk a megígért ajándékot, ami nem más volt, mint egy kis pontgyűjtő füzet, amelyet kifejezetten a gyerektúrákra készítettünk, hogy még érdekesebbé tegyük a fiatal résztvevők számára a túrázást. A füzetbe matricákat lehet gyűjteni az idei gyerektúrák során: három pont után kisebb meglepetésben részesülnek a teljesítők, 2026 januárjában pedig összesítjük a pontokat, és akinek több mint 7 matricája gyűl össze, azt egy nagyobb ajándékkal jutalmazzuk meg. A gyerekek annyira megörültek a hírnek, hogy alig győztük ragasztgatni a matricákat, akik pedig a januári túrán is részt vettek, azok két matricával térhettek haza. A jó hírünk pedig az, hogy aki most lemaradt, az a soron következő gyerektúrákon is megkaphatja a füzetecskét, hiszen a játék egész évben tart.
