Román oldalról Dan Alexe új kötete (De-a dacii șiromanii. O introducere în istoria limbii și etnogenezei românilor, Humanitas, Bukarest, 2023) okozott óriási, a szakmát egyelőre elkerülő, de az olvasók körében éles megosztottságot eredményező botrányt. Külföldről a nemzetközi hírű Cell folyóirat egyik tanulmánya (Olaldeetal. 2023) váltott ki megütközést, amelyben a balkáni régió genetikai történetét vázolják.
Mindkét közlemény dekonstruktivista a maga módján, hiszen egy kanonizált történeti (vagy metahistóriai: azaz elképzelt történelmi) hagyományt szed darabjaira és árnyalja azt új kutatási eredményekkel, tágabb történelmi perspektívákkal. Míg Dan Alexe a román nyelv történetét mutatja be új perspektívában és a román nyelvtörténeti evolúciójának balkáni eredetét hangsúlyozza, addig Olalde és társai néhány késő-római temetőből származó egyén genetikai anyagát hasonlította össze a kortárs romániai, szerb, horvát és bolgár populáció genetikai anyagával. Mindkét munka arra utal, hogy a ma románnak nevezett lakosságnak mind a nyelvtörténete, mind a genetikai (tehát családi-biológiai és mobilitás-története) a Balkánhoz, a Dunától délre eső vidékre vezethető vissza. Ez első hangzásra szöges ellentétben áll a kontinuitás elméletével, amely a román historiográfia lassan másfél évszázada hirdetett alaptézise.
Alexe és Olalde állításai azonban nem ennyire egyszerűek, mint azt az elsőre kárörvendően a rösleri bevándorlás-elméletet hirdetők állították különböző médiafelületeken. Először is fontos megjegyezni, hogy a nyelvtörténet, a történeti genetika és a nemzeti identitás három randikálisan különböző, egymástól sokszor eltérő történetet és utat bejárt fogalmak és jelenségek. Egy adott embercsoport még ha egy nyelvet beszélő egyénekből is áll, soha nem zárt, előbb-utóbb nyitni fog más nyelvet beszélő, máshonnan érkezett csoportokra, mobilitásuk révén már egy más összetételű csoport fog felbukkanni később. Tárgyi kultúrájuk ugyanígy, koroktól, birodalmaktól, kulturális divatot és szokásokat meghatározó faktoroktól is függtek, nemegyszer rendkívüli heterogenitást és kulturális szimbiózist mutatva. Hogy egy-egy sokat vándorolt, más csoportokkal közös térben élő, tárgyi kultúrájában folyamatosan változó csoport mikor és milyen módon fog kollektív identitást létrehozni, sok mindentől függ. Az, amit ma „nemzeti identitásnak” és modern nemzeteknek nevezünk, teljesen anakronisztikus visszavezetni az ókorba és kora középkorba. Semmi meglepő nincs abban sem, hogy románok, bolgárok, szerbek és horvátok hasonló genetikai örökséggel rendelkeznek: a régió közös történelmi tér, a Római Birodalom kötötte össze, egységes politikai, adminisztratív és kulturális térben mozogtak az ott élő embercsoportok Pannonia, Moesia és Dacia provinciákban. Bár nyelvük, vallási hagyományaik és kulturális identitásuk radikálisan eltért (voltak ebben a régióban szíriaiak, kis-ázsiaiak, görögök, trákok, kelták, itáliaiak, észak-afrikaiak), ezek a csoportok a birodalom fennállásának idején a Balkánon évszázadokon át együtt éltek. Az igazi zűrzavart a régióban az avarok, bolgár-törökök és később a szlávok érkezése okozta, amely nagyfokú mobilitást, vallási változásokat (keleti kereszténység, ortodoxia) és új kulturális identitásokat, genetikai interferenciákat hozott létre.
A két új tanulmány legnagyobb problémája, hogy alapvető terminológiai kategóriákat és elméleti, módszertani bevezetőket nem tárgyal: a mai nemzeti, kollektív identitások egy modern kor szüleményei, ahogy a mai nyelvek is (a 18.-19. század öröksége nagyrészt). A 16. századi román nyelv és a mai román nyelv között ég és föld a különbség, ahogy teljesen más kulturális és közösségi identitással rendelkeztek az újlatin nyelvet beszélő csoportok is Erdélyben a 13. században vagy az 5.-6. századi Balkánon.
Visszatérő módszertani problémája a régészetnek, nyelvtörténetnek és történeti genetikának, hogy a módszertani meghatározásokat, konzisztens elméleti bevezetőket „megspórolják” a szerzők. Az dicséretes mindkét közleményben, hogy a románság nyelvtörténetét és genetikai történetét végre nem inszulárisan, egyedülálló esettanulmányként értelmezik, hanem figyelembe veszik egy nagy történelmi régió komplex interferenciáit, de egyelőre a szakirodalom sajnos nem jutott el az interdiszciplinaritás azon fokára, amikor nyelvészek, régészek, genetikusok, etnográfusok, történészek és antropológusok a régió 4-5 országából együtt írják meg Közép-Kelet Európa történetét a Dominatus kora és a Magyar Királyság létrejötte között (Kr.u. 4.-11. század). Mindez persze nem egyszerű feladat, nemzetközi projekt kellene ehhez és sok akarat, nyitottság, a régi, hagyományos XIX. századi mítoszok elengedése. Bár számos szerző nyitott erre ma már a bolgárok, szerbek, románok körében is, úgy tűnik, a kortárs nemzeti identitások metahistóriái még mindig nagyon erősek, ahogy ezt Alexe kötetének vehemens fogadtatása, vagy nemrég Emil Boc hírhedt múzeumi beszéde is bizonyította. Abban talán bízhatunk, hogy az új régész, történész és más tudományágak fiatal képviselői előbb-utóbb nyitottak lesznek arra, hogy a román nyelvtörténetet és a románságnak, mint kollektív identitás kialakulásának történetét ne a dák-római kontinuitás mítoszában, hanem sokkal inkább a késő római, bizánci és szláv-bolgár interferenciák komplex világában kutassa.
Ahogy száz évvel ezelőtt Alföldi András is írta: nincs semmi szégyellnivaló abban, ha kimondanák a románok, hogy bizánci és szláv kulturális közegben formálódtak azzá, akik. Elvégre latinitásuk révén a késő Római Birodalom (kora Bizánc) örökösei, de a szláv kultúra, történelem és mobilitástörténet meghatározó elem történetükben. Ez egy nagy, közös európai örökség: ideje lenne felvállalni.
