A differenciált érettségi sem rossz ötlet, hiszen azoknak a diákoknak nyújt valamit, akiket készségeik, beállítottságaik nem az eddig kizárólag releváns elméleti tudáscsomagra tettek alkalmassá, hanem más területeken másféle képességeket tudnak kamatoztatni és erre a tudásra akkor is szükség van, ha a társadalom egy része lenézi azt. Azt is jó ötletnek tartom, hogy tizenöt évnyi tevékenység után csökkenhessen a tanári norma. A kőbe vésett heti tizennyolc óra eddig kerékkötője volt minden olyan törekvésnek, amely az anyagmennyiség csökkentésére irányult. A sokszor ötletszerűen kitalált új tananyagok és tantárgyak nyomán oda jutottunk, hogy egy líceumi diák napi hét órát töltött az iskolában és otthon további négy-ötöt kellett hogy tanulásra szánjon, ami képtelenség. Erről még szólok a későbbiekben.
Más előírásokkal azonban pedagógusként és szülőként sem tudok egyetérteni. Az érettségi új formátuma szerint kisebbségi nyelven tanuló diák csak akkor vizsgázhat sikeresen, ha négy nyelven boldogul: anyanyelvén, románul és két idegen nyelven. Ne értsenek félre, több nyelvet beszélni jó dolog, magam is erre törekszem, de ebből érettségi elvárást faragni kissé túlzás.
Aztán ott van a líceumi felvételi. Nem tudom, ki gondolja azt, hogy jó dolog a nyolcadikosnak egyszerre készülni a képességvizsgára és az általa választott középiskola felvételi vizsgájára.
Általában szólva nem értem a vizsgamániát, a fenyegetések, az állandó megmérettetések abszurd fétisét. Sehol nem működik, legfeljebb a látszat szintjén. Amerikában az úgynevezett standard tesztek végképp tönkretették az ottani oktatást, a tanárok nem embert nevelnek, hanem módszeresen a vizsgákra készítenek fel, attól függ mindenkinek a sorsa az intézményeket is beleértve, és ennek ellenére az ország tanulói minden nemzetközi felmérésen ijesztően alulmaradnak. A Távol-Keleten, ahol még drákóibb módszerekkel vizsgáztatnak, ahol a fantasztikus nyomásgyakorlásban a szülők is partnerek, a folyamat legyártotta a társadalmi-gazdasági szakadék gyermekkori alapjait – a sikeresek és a kibukottak között a neurózisban, a hatalmas tömegeket érintő depresszióban nincs különbség. Kontrasztként, azokban az országokban, ahol nemcsak az oktatás sikeres, de a társadalom is egészségesebb, azon voltak és vannak, hogy a vizsgák mennyiségét és azok tétjét a valóban szükséges minimumra csökkentsék.
Értsük meg a folyamatot. Az emberiség tudása – különösen a reáltudományok és a technológiák szintjén – akkorát ugrott az elmúlt évtizedekben, amekkorát talán az elmúlt évszázadokban összesen sem. És ez minden jel szerint továbbra is így lesz.
A humán tudományok is hasonlóan alakulnak. Márpedig az oktatás lényegi szerkezete és célja igen keveset változott azóta, amióta mondjuk Áprily Lajos volt a kortárs. Pedig most ugyanabba az időbe és erőfeszítésbe bele kellene férjen Balassi Bálint is, Ady, Áprily is, de Háy János, Tóth Krisztina, Nemes Nagy Ágnes is, és mindenekelőtt az a képesség, hogy a még nem publikált írók, költők tíz év múlva megjelenő írásait is tudjuk érteni, értelmezni. Másképp minek tanítunk irodalmat? A „talpramagyar” és a „hovámerültelszépszemedvilága” emlékezetből való elhadarása önmagában igen szegényes cél, nem éri meg a ráfordítást!
Senki sem gondolhatja komolyan, hogy amíg a nap huszonnégy órából áll, addig megtehetjük azt, hogy ezt a megsokszorozódott tudást az évtizedekkel ezelőtt létrehozott fejbe sulykolós, kérésre visszaböfögtetős, számonkérős módszerekkel hatékonyan belepréseljük a serdülőbe (aki mindeközben súlyos külső-belső változásokon áteső biológiai lény).
Arra van szükség, hogy megtanítsuk a következő generációt a tudás megszerzésének, szűrésének, értelmezésének, rendszerbe helyezésének, alkalmazásának módjaira. Logikus és kritikus gondolkodásra, kezdeményezőkészségre, kreativitásra. Csapatmunkára, kitartásra, következetességre és a tudás értelemszerű felülvizsgálására. Arra, hogy értsék és értékeljék mind a múlt értékeit, az emberi kultúra és tudomány sokrétűségét, összefonódásait. Fogadják el a múltból mindazt, ami érték, bírálják felül a saját és a mások meggyőződéseit, legyenek teljes értékű, tág műveltségű emberek és utasítsák el a dogmatikus hozzáállást és a mindent alapjaiban legyilkoló közönyt.
Ez pedig a pedagógusok új, erre nyitott és képes generációját feltételezi, mert vannak ugyan tanítók, tanárok, akik a lehetőségeik függvényében máris ezt teszik, de az ő létük és munkájuk nem következik a rendszerből, sőt, inkább azzal ellentétes. Értékelem, hogy az új jogszabály a pedagógusképzés irányába is mutat, de úgy vélem, messze nem eléggé.
Ki képezi ki és formálja az új pedagógusgenerációt, hogyan, milyen elvrendszerek és kritériumok alapján? Erről nem esik szó.
Én még emlékszem, hogy pedagógiai képzésemben jókora helyet foglaltak el piszlicsáré butaságok: ha X megyében vizsgázol állásért, nehogy használd a „képesség” szót, mert az ottani szakemberek a „kompetencia” kifejezés mellett törnek lándzsát.
Ez nem mutat messzire.
A román tanügy jelenleg sokszorosan foltozott nadrág, amely még épphogy viselhető, és senki sem vállalkozik arra, hogy újat szerezzen be, amely tiszta lelkiismerettel és nyugalommal viselhető, amely nem gyárt túl korán kiégett, közönyös generációkat, természetes érdeklődésüktől, kíváncsiságuktól megfosztott gyermekeket. Olyan rendszert, amely felkészít az életre, a boldogulásra, a sikerre és az emberségre, de nem tekinti magát kizárólag a konzumkapitalizmus robotigényét emberanyaggal ellátó gépezetnek. Munkaerőpiacról nem beszélek, mert azt már régen be kellene látni iskolának, szülőnek, mindenkinek, hogy egyszerűen fogalmunk sincs arról, hogy a most ötödikes gyermek milyen gazdasági helyzettel, egyetemi lehetőségekkel és karrierpiaccal fog szembesülni érettségi után. De persze, makacsul úgy tesz mindenki, mintha tudná és továbbra is erre építve abrakoltat, présel rendszerbe.
És foltozza a nadrágot, amellyel még járunk, amely még úgy-ahogy takar, de amely egyre nagyobb gond, egyre több bajt odáz el megoldatlanul, és amelynek levetése, kicserélése úgyis elkerülhetetlen, csupán idő kérdése.
