Az már senkinek nem újdonság, hogy a tömegközlekedés, pláne az állami vasúti, viszontagságokkal jár: késik a vonat, nem jön a vonat, füstöl a mozdony, mozdony sincs. Ennek a balkáni zötykölődésnek van egy másik, jegyzetnek témát szolgáltató vetülete is: az útitársak. Történt ugyanis, hogy Brassó–Kolozsvár útvonalon közlekedve román népzenészhez, lăutarhoz volt szerencsém. A vonatutak főszereplői rendszerint kényszeresen hívják fel magukra a figyelmet és gondjuk van rá, hogy a kocsiban zötykölődők az egész életútjukról tudomást szerezzenek. Jelen történet főhőse, akire a továbbiakban csak M.M.-ként hivatkozunk, Brassótól Segesvárig folyamatosan bemutatkozott a körülötte ülőknek. Tudjuk-e, kérdezte M.M., hogy az ő hegedűje húszezer euróba kerül? Most már tudjuk, gondoltuk magunkban. De, mivel neki barátja a hegedűkészítő Marosvásárhelyen, nem ennyiért készítette el. Rendkívüli boldogság töltött el bennünket Ágostonfalva és Földvár között, amikor ezt a megnyugtató hírt megtudtuk: hősünknek nem kellett azt a rengeteg pénzt kifizetnie. Ez a rendkívüli boldogság csak fokozódott, amikor emberünk a méregdrága hegedűjének a hangját is megmutatta. A Karamazov testvéreket olvasó fiatal hölgy el is tette olvasnivalóját. No, nem azért, mert a kesergő hegedűtől nem tudott volna koncentrálni, épp ellenkezőleg. Annyira megbabonázta a híres M.M. játéka, hogy kénytelen volt figyelmét az orosz klasszikusról a román populară felé fordítani. Az igazsághoz tartozik, hogy M.M., saját bevallása szerint Kolozsváron angol szakon és a konzervatóriumban is tanult, és körbe zenélte Európát. – Through the whole Europe – tette hozzá angolosan.
A hegedű mellett a szájharmonika is előkerült, majd színes zeneválogatást élvezhettünk hősünk mobiltelefonjáról, természetesen, a legmagasabb hangerőn. Előadóművészünktől Segesváron vettünk búcsút. Vele szemben szintén segesvári hölgy utazott. „Én ismerem. Amikor berúg, fel szokott menni a várba hegedülni”.
