A párbeszéd és a jó kommunikáció elengedhetetlen összetevője a meghallgatás
A pápa mindenekelőtt hangsúlyozza: „A meghallgatás tehát a párbeszéd és a jó kommunikáció első, elengedhetetlen összetevője. Nem lehet kommunikálni, ha előbb nem hallgattunk meg, és nem lehetséges jó újságírás a meghallgatás képessége nélkül.”
Tavalyi beszédében arról elmélkedett, hogy „jönni és látni” kell azért, hogy a valóságot fel tudjuk fedezni és el tudjuk mondani az események és az emberekkel való találkozások személyes tapasztalataiból kiindulva. Ezt az irányt követve most egy másik igére, a „meghallgat” igére hívja fel a figyelmet, amely a kommunikáció nyelvtana szempontjából kulcsfontosságú és ugyanakkor a valódi párbeszéd feltétele is.
Szentatyánk megállapítja, amint azt a romkat.ro idézi: „Valójában ott tartunk, hogy elveszítjük azt a képességet, hogy meghallgassuk az előttünk álló embert, mind a mindennapi kapcsolatokban, mind pedig az együttélés legfontosabb kérdéseiről folytatott vitákban. A meghallgatás a kommunikáció és az információ területén fontos új fejlődésen megy keresztül a különböző podcast és audiochat szolgáltatások révén, ami annak a jele, hogy az emberi kommunikációban a meghallgatás továbbra is alapvető fontosságú.”
A pápa a fentieket egy történettel támasztja alá: „Egy híres orvost, akinek a lelki sebek gyógyításában tapasztalata volt, arról kérdeztek, hogy az embernek mi a legfontosabb szükséglete. Ő így válaszolt: »A határtalan vágy, hogy meghallgassák«. Egy olyan vágy, amely gyakran rejtve marad, de amely kihívást jelent minden oktatónak és nevelőnek, vagy aki valamilyen módon közlő, közvetítő szerepet tölt be: szülők és tanárok, lelkipásztorok és segítőik, információs szakemberek és mindazok, akik a társadalmi vagy politikai szférában dolgoznak.”
A szív fülével hallgatni témájú pápai üzenet rámutat, hogy a Bibliából kiindulva a hallás nem csupán az akusztikus érzékelést jelenti, hanem alapvetően az Isten és az ember közötti dialogikus kapcsolattal áll összefüggésben. A Tóra első parancsolatának kezdősora „Halld, Izrael!” – ezt a Biblia folytonosan hangsúlyozza, majd Szent Pál is azt mondja: a hit hallásból ered (Róm 10,17). A kezdeményezés ugyanis Istentől származik, aki szól hozzánk, és akinek mi válaszolunk, miközben hallgatjuk őt; és ez a meghallgatás is végső soron az ő kegyelméből származik, ahogyan az újszülött csecsemő esetében is, aki válaszol az édesanya és édesapa tekintetére és hangjára. Úgy tűnik, hogy az öt érzékszerv közül az Isten által leginkább kedvelt érzék éppen a hallás, talán azért, mert kevésbé tolakodó, a látásnál diszkrétebb, és ezért szabadabbá teszi az embert.
A hallás megfelel Isten alázatos stílusának. Ez az a cselekvés, amely lehetővé teszi Isten számára, hogy kinyilatkoztassa magát mint olyant, aki szavával a saját képmására teremti az embert, és a hallgatásban beszélgetőpartnerként ismeri fel őt. Isten szereti az embert: ezért intézi hozzá a szavát, ezért „hajlik arra a füle”, hogy meghallgassa őt.
Az ember ezzel szemben hajlamos elmenekülni a kapcsolat elől, elfordulni, „bezárni a fülét”, hogy ne kelljen hallania. A meghallgatás megtagadása gyakran a másik ember elleni agresszióba csap át, mint István diakónus hallgatói esetében, akik befogták a fülüket és rárontottak (Ap Csel 7,57).
Tehát egyfelől ott van Isten, aki mindig úgy nyilatkozik meg, hogy szabadon közli önmagát, másfelől ott van az ember, akinek rá kell hangolódnia, rá kell figyelnie. Az Úr kifejezetten szeretetszövetségre hívja az embert, hogy valóban azzá válhasson, ami: Isten képmása, aki hozzá hasonló abban, hogy képes meghallgatni, elfogadni, teret adni a másiknak. A meghallgatás végső soron a szeretet egyik dimenziója – nyomatékosítja a pápa.
Ezért hívja fel Jézus a tanítványait arra, hogy vizsgálják meg hallgatásuk minőségét. „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok” (Lk 8,18) – ezekkel a szavakkal figyelmezteti őket azután, hogy elmondta a magvetőről szóló példázatot, jelezve, hogy nem elég hallgatni, hanem „jól” kell hallani. Csak azok, akik „jó és őszinte” szívvel fogadják az igét és hűségesen megtartják azt, csak azok termik az élet és az üdvösség gyümölcseit (Lk 8,15). Csak ha odafigyelünk arra, hogy kit és mit hallgatunk meg, hogyan hallgatjuk meg, akkor képesek vagyunk arra, hogy a kommunikáció művészetében fejlődjünk, amelynek középpontjában nem elmélet vagy technika áll, hanem „a szív ama képessége, amely lehetővé teszi a közelséget” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 171.).
Mindannyiunknak van füle, de még annak is, akinek tökéletes a hallása, néha nem sikerül meghallania a másikat. Mert a belső süketség rosszabb, mint az érzékszervi. A hallás ugyanis nemcsak a hallószervre, hanem az egész személyiségre hatással van. A hallás igazi székhelye a szív. Salamon király, bár nagyon fiatal volt, bölcsnek bizonyult, mert azt kérte az Úrtól, hogy adjon neki „halló szívet” (1Kir 3,9). Szent Ágoston pedig arra buzdít, hogy a szívünkkel halljunk („corde audire”), hogy a szavakat ne külsőleg, a füllel, hanem lelkileg, a szívben fogadjuk: „Ne a szívünk legyen a fülben, hanem a fülünk a szívben.” Assisi Szent Ferenc pedig így intette társait: „Fordítsátok ide szívetek fülét!”
Ezért az első meghallgatás, amelyet az igazi kommunikáció keresése során újra fel kell fedezni, az önmagunk meghallgatása, a saját, valódi szükségleteink meghallgatása, azoké, amelyek minden ember belsejébe be vannak íródva. És természetesen ez csak úgy kezdődhet, ha meghallgatjuk azt, ami a teremtésen belül egyedivé tesz minket: a vágyat, hogy kapcsolatban legyünk másokkal és az isteni másikkal. Nem arra teremtettünk, hogy önálló atomokként éljünk, hanem hogy egymással éljünk.
Ferenc pápa többek között hangsúlyozza az egymás meghallgatásának fontosságát az egyházban: „Az egyházban is égető szükség van arra, hogy meghallgassuk egymást. Ez a legértékesebb és legtermékenyebb ajándék, amit egymásnak adhatunk. Mi, keresztények elfelejtjük, hogy a hallgatás szolgálatát az bízta ránk, aki a par excellence hallgató, és akinek a művében való részvételre vagyunk hivatottak. »Isten fülével kell hallanunk, hogy Isten igéjével szólhassunk.« A protestáns teológus, Dietrich Bonhoeffer ezáltal emlékeztet minket arra, hogy az első szolgálat, amellyel a közösségben másoknak tartozunk az, hogy meghallgatjuk őket. Aki nem képes meghallgatni testvérét, az hamarosan Istenre sem lesz képes hallgatni.
Szentatyánk leszögezi: „a lelkipásztori szolgálat legfontosabb munkája a »fül apostolkodása«. Meghallgatni, mielőtt megszólalunk, ahogyan Jakab apostol buzdít: »Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra« (Jak 1,19). Az, hogy valaki egy kis időt áldoz ingyenesen arra, hogy meghallgassa a másik embert, a jótékonyság első gesztusa.
Nemrégiben szinodális folyamatot indítottunk. Imádkozzunk, hogy ez nagyszerű alkalom legyen arra, hogy meghallgassuk egymást! A közösség ugyanis nem stratégiák és programok eredménye, hanem a testvérek közötti egymásra figyelésre épül. Mint a kórusban, az egység nem egyformaságot, monotóniát, hanem a hangok sokaságát és változatosságát, polifóniát kíván meg. Ugyanakkor a kórus minden egyes hangja a többi hangra figyelve és az egész harmóniájára utalva énekel. Ezt a harmóniát a zeneszerző találta ki, de megvalósulása minden egyes hang harmóniájától függ.”
Krisztus földi helytartója, Ferenc pápa ezekkel az akár jövőbe tekintő, reményteljes szavakkal, buzdítással zárja üzenetét: „Azzal a tudattal, hogy olyan közösségben veszünk részt, amely megelőz és magába foglal bennünket, újra felfedezhetjük a »szimfonikus« egyházat, ahol mindenki a saját hangján énekelhet, elfogadva másokét ajándékként, hogy kifejezzük az egész harmóniáját, amelyet a Szentlélek komponál.”
(Borítókép: Ferenc pápa Rómában erdélyi római katolikus magyar papokkal és sajtómunkatársakkal „kommunikál”; a küldöttség az egyházfő csíksomlyói látogatását köszönte meg / Archív felvétel)
