Karácsonyi Zsolt szerint a Helikonnak jelenleg több feladatnak is eleget kell tennie. „Elsősorban fent kell tartania egy szellemi teret, amelyben szerkesztők, szerzők, olvasók egyaránt jól érzik magukat. Másrészt e műhelyben zajló ténykedéseink eredményeit is fel kell mutatnunk a nagyvilágnak, a Kárpát-medencében, és, erőnkhöz mérten, tágasabb terekben is” – mondta a főszerkesztő. Karácsonyi Zsolt szerint a folyóirat egyszerre szellemi műhely és baráti társaság, amely tud figyelni a környező irodalmakra, az idősebb nemzedékekre és a fiatalabb generációkra egyaránt.
Karácsonyi Zsolt, a lap jelenlegi főszerkesztője. Fotó: Szentes Zágon
Hamvas Bélát idézve a főszerkesztő elmondta: a költőnek egyszerre több feladatot kell vállalnia, „ha a sors úgy hozza, hadvezér, tudós és költő is kell legyen egyszerre, csak így közelíthet költőként a szentség állapotához”. Mint mondta, ha a Helikon „önálló, lelkes” hadvezér lenne, akkor zászlajára egyetlen mondatot tűzne: ne bántsd a magyart. A tudós Helikon a kritikusságot, a költő Helikon pedig a bátorságot hirdetné, jegyezte meg Karácsonyi Zsolt.
Az eseményen számos szerkesztőségi tag és szerző olvasta fel a folyóirat fennállásának 30. évfordulója alkalmából kiadott lapszámban közölt írását. Emellett megemlékeztek a több mint 10 éve elhunyt volt munkatársról, Lászlóffy Aladárról is, László Noémi felolvasott egy részletet Lászlóffy legutóbb megjelent, A végtelen készenlét című kötetéről írt kritikájából. Az esten a közönség egy kis ízelítőt kapott Szilágyi István író, a Helikon alapító-főszerkesztőjének készülő regényéből is, A láp című részletet Marosán Csaba színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja tolmácsolta.
Az ünnepi lapszámba Király László a folyóirat létrejöttének körülményeiről írt – a Helikon az 1946-ban létrehozott Utunk folyóirat utódja –, amelyben bevallotta: nem emlékszik pontosan, kik és hányan döntöttek az Utunk további sorsáról harminc évvel ezelőtt.
Király László, a Helikon első főszerkesztő-helyettese. Fotó: Szentes Zágon
„Máris szükségem van egy enyhe feloldozásra fogadalmam alól, hisz e hirtelen »Helikon«-évfordulón fejvesztés terhe alatt sem tudnám pontosan felidézni: kik és hányan voltunk jelen az Utunk szerkesztőségében, amikor gyorsan és véglegesen és lehetőleg jól kellett döntenünk szép múltú és népszerű és egyetlen irodalmi hetilapunk további sorsáról: maradjon-e úgy és olyan, ahogyan s amilyenként addig működött? Legyünk mostantól »tisztára« irodalmi heti (kétheti) folyóirat, lemondva a többi művészeti ágak – képzőművészet, zene, színház – rendszeres szemmel tartásáról –, vagy maradjon minden a régiben; hiszen sok hűséges hívünk szerint: a lapunk úgy jó, ahogy van. (...) Minden nagyon jó – és mitévők legyünk? Nyakunkon a vadonatúj, nem szocialista (!) demokrácia (akasztókötele?), hív a szabad döntések tágas mezeje, és mi itt totyogunk egy papírhajó vízrebocsátása előtt és körül. Odakint meg harsog a válogatatlan forradalmi hangzavar: szóval, a lendület.”– hangzott az ünnepi lapszámba írt Király László-esszé részlete.
Az alapítás kapcsán az írásban Király a névválasztást is felidézte, mint kiderült, a Helikon nevet ő javasolta, hiszen egybehangzóan úgy döntött a régi-új szerkesztőség, hogy „az erdélyi magyar irodalom polgári vonulatának örökségét kell fölvállalnunk, elvetve mindenfajta kizárólagosságra hajló szándékot vagy kísérletet”. A döntés után Szilágyi István főszerkesztő rögvest telefonált Bukarestbe, valószínűleg Domokos Gézához, és a lapot „anyakönyvezték” is. Mint elhangzott, szinte ugyanakkor Markóék és Gálfalviék is telefonáltak Bukarestbe, az Igaz Szót, a mai Látót, ők is Helikonra akarták átkeresztelni, ám a szerencse az „utunkosoknak” kedvezett.
(A szerkesztőség 1989-ben. Balról jobbra, hátsó sor: Egyed Emese, Sigmond István, Saszet Géza, Szabó András, Mózes Attila, Bágyoni Szabó István. Első sor: Szabó Gyula, Molnos Lajos, Szilágyi István, Szabó Katica, Király László. Fotó: Helikon)
