Fedélzeti napló hiányában …

- Egyszerű és emberi oka van a felmondásomnak: egészségi gondok miatt váltam meg ettől a tisztségtől, amelyet sohasem célnak, leginkább eszköznek tekintettem. Akkoriban tíz és fél éve válsághelyzetben fogadtam el a kihívást, most egy új, „sajtótörténeti” jelentőségűnek nevezhető szakasz kezdetén adtam át a stafétát Szentannai Ágotának. 1993-ban kerültem a Kolozsvári Rádióhoz, november elsején, de akkor még nem tudtam, hogy a szokásos konnotáció mellett van egy szakmai vonzata is a dátumnak, ez ugyanis a romániai rádiózás napja. Eddigi pályámon voltam hírszerkesztő, adásvezető, de a terepmunkából is kijutott,  ezért nem jelent különösebb nehézséget visszavedleni szerkesztővé.

- Hogyan tekintesz vissza az elmúlt 10 évre: mit tudtál megvalósítani a tisztségedben az elképzeléseidből, terveidből, és mit nem sikerült elérned?

- A legelején Rostás Zoltán, - aki bár szociológus, maga is évekig  sajtóban dolgozott, sőt rádiózott is Bukarestben - azt javasolta, hogy vezessek „fedélzeti naplót” mert idővel nagyon izgalmas kordokumentum lehet belőle. Tetszett az ötlet, de nem lett belőle semmi, s most látom, hogy például egy ilyen összegzős pillanatban jól fogna. Így mindenképp hiányos lesz a leltár, de nem is az a cél, hogy termelési jegyzőkönyvvé silányítsuk ezt a beszélgetést.

Kimondottan tartalmi szempontból már egy többnyire kialakult műsorrácsot „örököltem”, ezen árnyaltunk, módosítottunk, de mindig módjával, mert az erdélyi médiafogyasztási szokásokban van egy bizonyos konzervativizmus, ami nem feltétlenül pejoratív, ehhez vegyük hozzá a hallgatóink átlagéletkorát. Nem titok, hogy a közszolgálati kínálatra a negyven, és ötven feletti generáció a leginkább vevő, ez viszont nem transzilván sajátosság, általánosnak mondható trend.

Több interjúban visszatér a kérdés, hogy mégis mekkora ez a hallgatótábor. Bár évente két nagy mérést fizet a közrádió és az országos hálózatban működő kereskedelmiek együtt, a minta nem releváns, mert hét százalékos magyar arányt számítanak, holott az eredmény nagyot torzul a mi adáskörzetünkben és teljességgel használhatatlan a Marosvásárhelyi Rádió körzetében. Nagy mozgásokat, irányultságokat azért ki lehetett mazsolázni. Éspedig azt, hogy a magyar adásokat (tehát a hétköznapi reggeli 8-10 és a délutáni 3-6 közötti intervallumokat, illetve a vasárnapi négyórás összefüggő műsortömböt) a lefedett terület magyarságával arányos, helyenként túlreprezentált számú médiafogyasztó követi. Azzal  mindenképp számolnunk kell, hogy miután a televíziók ostromát „kihevertük”, most újabb versenyhelyzettel szembesülünk, ahogy egyébként az írott, papíralapú sajtó is. Ezt a rádió online felületének kiépítésével lehet némileg enyhíteni. 

De a regionális közszolgálati rádió azért több mint a „hangzó rész”, és azon belül a napi krónikás szerepe: a stúdió hallja tárlatok helyszíneként működött, és két olyan kolléganő jóvoltából, mint Oana Cristea Grigorescu és Szuszámi Zsuzsa, évente átlagban három-négy képzőművész fordult meg itt. A 150 férőhelyes koncerttermünk, bár műszaki hangosítása már jórészt elavult, akusztikai adottságai miatt hálás teret nyújtott a különféle koncerteknek, ahol Benkő Judit volt a házigazda -  tíz év alatt legalább harminc-harmincöt ilyen produkciónk volt.  Rádiószínházra már kevesebb, mintegy tíz feldolgozás, adaptáció jutott, ahol Gergely Zsuzsa odaadása volt a döntő tényező. A stúdióban hét CD anyagát rögzítettük, a kínálat szempontjából, Bartók 44 hegedűduójától a gyermekeknek szóló foglalkoztató zenei készségfejlesztő segédeszközig terjedt a paletta.

A Rádió 60. évfordulójára kiadtuk a Hatvan hang című dupla albumot, amely a szalagtárban fellelhető hangdokumentumokból adott kóstolót, és ezzel az épület alagsorába jutottunk, mert itt tároljuk a több tízezernyi szalagot, aminek a digitalizálása ritmusosan halad: jelenleg a több mint 9 és fél ezer magyar nyelvű szalag 62 százaléka már könnyűszerrel visszakereshető. Ez az irdatlan munka Bács Marika kitartásáról és Maksay Magdolna odafigyeléséről szól.

Itt most óhatatlanul elhangzanak nevek, és nem lesz lehetőség mindenkit konkrétan említeni, de a rádiózás eleve csapatmunka. Hiába voltak ötleteim, ha nem került köréjük kolléga, munkatársak csoportja ahhoz, hogy az elgondolásból konkrétum legyen. A Kolozsvári Rádió másik inkább látható része a médiapartneri szerep. Ez egyes esetekben addig „fajult”, hogy idővel társszervezői lettünk olyan nívós rendezvényeknek, mint a Temps D images  fesztivál. Előfordult, hogy szerkesztőinket hívták meg rangos erdélyi fesztiválok zsűrijébe. Maga a telivér rádiós ténykedés nem látványos, inkább „hallványos” – ebben az esetben ragaszkodom a dupla ell hangsúlyozásához.

A szerkesztőség tagjai bizonyos fokig leszakosodtak, kihasították azt a pászmát maguknak, amiben egyre otthonosabban mozognak, és már nem csodálkozunk, ha referenciaként  idézik az általuk készített interjút vagy összeállítást.  De ideje a hiátusokról is szólni, mert tényleg így kerek a történet:  több szakmai továbbképzésre, jobb műszaki ellátottságra és arányosabb anyagi elismerésre van szüksége a stúdiónak, s ezen belül a magyar szerkesztőségnek. Előbb említettem a hangarchívumot, nos, itt is az 1990 után letárolt anyagok kisebbségben vannak, pedig ha belegondolunk, szinte ugyanannyi órát sugároztunk az 1954-es  megalakulástól 89-ig (pontosabban a 85-ös elhallgattatásig), mint az új időszakban.

Hiányzik még és egyre nyomasztóbb a kolozsvári rádiózás történetének monografikus feldolgozása, és a kudarcok közé sorolom azt is, hogy az évek során úgymond kitermeltünk-neveltünk tucatnyi pályakezdő sajtómunkást, akik ugyan vitték a hírünket, de sok esetben bár maradtak volna a Donát út 160 alatt, mert a szerkesztőség igencsak megérett a fiatalításra. A folyamat lassan és akadozva, de idén  beindult.

- Az elkövetkező időszakban mivel szeretnél foglalkozni, mire szánnál több időt?

- Újbóli szerkesztői bőrömben pillanatig sem éreztem, hogy hű, de nagy adag üresjáratok szakadtak rám és nincs mivel kitöltenem. Való igaz, másféle, egyelőre serkentő stresszhelyzetekbe csöppenek, de gyanítom, és egyben remélem, hogy marad energia a cikkírásra, a fordításokra és még egy-két tervre, de ezekről majd időben jelzek, meglehet arról is, hogy miért maradtak meg embrionális állapotban. És van egy teljesen személyes vonatkozása az új munkafrontnak: hat és nyolcéves lányaim hatványozottan több odafigyelést igényelnek, egyre bonyolultabbakat kérdeznek, de nem kell megijedni, nem fogok jövőre például kiadni egy gyerekkönyvet, bár az elején említett elhalasztott szerkesztőségi hajónaplón okulva már aránylag rendszerezett jegyzeteim vannak arról, hogy gyerekeim szerint miként lehet valaki filozófus-feltaláló-trapéztáncos egyszemélyben, vagy állatgondozó-divattervező-könyvkiadó.

- Sok év tapasztalat – tisztségben és szakmában egyaránt – után hogyan látod, milyen kihívások előtt áll az erdélyi magyar média?

- Először is jó lenne, ha szakmaibbá válna az, amit most elég nagyvonalúan és jobb híján médiamenedzsmentnek becéznek. Nem szerencsés, bár izgalmas – egy bizonyos határig mindenképpen - ha a „termelésből” kiemelnek valakit és rábíznak egy sajtóintézményt vagy annak részlegét. Amit leszűrnék ebből az évtizedből, de talán úgy az egész negyedszázadnyi időszakból,  (mert a névjegykártyát ugyan frissen nyomtatva kapod meg másnap, de attól még nem tudom mereven elválasztani az első tíz évemet a második szakasztól), hogy ázsiónkra ráférne egy kis vagy épp alapos vitaminkúra. Töredezett összképet nyújtunk, nagyon egyenetlen színvonalat,  konjunktúráktól  gyakran behatároltan és hiányos kínálattal. Sportlapunk, ne adj Isten csatornánk nincs, mint ahogyan nem létezik humorra profilált kiadványunk,  jó minőségű bulvársajtónk, de még valós oknyomozást folytató sajtóorgánumunk sem. Mozgásterünk fokozatosan leszűkült, a  generációs  utánpótlásunk - tonnányi tisztelet a nem kevés kivételnek - nem meggyőző, gazdaságilag pedig a megjelenés és a túlélés a vezényszó, nem pedig a legalább középtávú fejlesztés, építkezés. Nem véletlen, hogy közszolgálati  rádiószerkesztőségként arra „vetemedtünk” három éve, hogy létrehozzunk egy szakmai civil háttérszervezet. A Donát 160 Egyesületről (és Bárdos Mária úttörői lendületéről) van szó, amelynek révén pályázatok által támogatjuk a kolozsvári magyar nyelvű közszolgálati rádiózás ügyét. De összefüggéseiben tekintve a hazai magyar sajtó cakumpakk nem jobb és nem másabb - de miért is lenne? - mint a gettósodó-asszimilálódó-emigráló és néha sikerkupacokat halmozó, kódoltan csonka és frusztrációit nehezen kezelő  kisebbségi társadalmunk. S ha már a tapasztalatoknál tartunk,  emberileg-újságíróilag igen hasznos volt ez az évtized.

Ha a ritmus kissé alábbhagy, de az ihlet nem tart vele,  nem zárom ki, hogy megírom emlékezetből a történetet. (Mert van benne sok tanulságos fordulat rendőrségi feljelentéssel, számvevőszéki vizsgálattal, lehallgatásokkal, DaNA, ANIşoara és egyéb negédes szereplők fennforgásával.) Előbb csak belső használatra. De ha a Szabadság majd  tesz egy ajánlatot, vagyis rákérdez, idézve ezt a mostani beszélgetést, hogy nem közölhetné-e folytatásokban ... persze, ha a lap állja az ilyenkor kötelező  sajtóperek költségeit.  

Utóhang

Hogy a szerkesztőség összes munkatársára nem tértem ki, ez a beszélgetés hangulatából és dinamikájából adódott, ezért itt szeretném újfent megköszönni az egész csapatnak, hogy együtt dolgozhattam velük.