„Ez vagyok, ennyi vagyok, ilyen vagyok…”

- Be tudnád mérni, meg tudnád határozni azokat a szempontokat a fiatalkorodból, amelyek a színészi pálya felé irányították az életedet?

-Biharpüspökiben nőttem fel és ötödikes koromban kerültem Nagyváradra az akkori 9-es iskolába, amely nívós tanintézmény hírében állt. Ha azokat a nyomokat keresem, amelyek a kultúra és az irodalom irányába vezettek a saját késztetésemen túl, akkor Pásztor Gabriellának, a magyartanáromnak a nyitottságát és felkészültségét mindenképpen meg kell említenem. Az első meghatározó színházi élményem valamikorról az 1980-as évek elejéről, egy Ősvigasztalás előadáshoz kötődik, amelynek bemutatása a kommunizmus legvadabb éveiben - ezt már 8-10 éves kisdiákként is éreztem-, kiemelkedő eseményszámba ment és egyáltalán nem volt magától értetődő, veszélytelen próbálkozás. Érdekes módon az emlékeim nem a színpadon történtekhez kötődnek, hanem ahhoz, ahogy édesanyám zokogott mellettem az előadás alatt. Akkor még nem értettem, de teljesen átéreztem azt az érzelemrobbanást, amely ott és akkor létrejött a színpad és a nézőtér között. 

- Eredetileg a filozófia szakra készültél felvételizni.

- Így is mondhatjuk, bár az igazság az, hogy nem igazán tudtam, hova felvételizzek. Úgy véltem, a filozófia szak egyszerű és kényelmes lesz, de minél inkább megpróbáltam beleásni magam a szakirodalomba, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy egyáltalán nem az. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen úton, kinek az ajánlásával jutottam el Gyulai Katalinhoz, aki Nagyváradon generációkon keresztül készített fel fiatalokat a színi felvételire, köztük például Bíró József színművészt is. Mint első mesteremnek, neki köszönhetem, hogy az a káosz, ami bennem „tehetség” álnév alatt kavargott, jelentős letisztuláson ment át. Ő tanácsolta azt is, hogy ne Marosvásárhelyre, hanem Kolozsvárra felvételizzek Bíró József, Salat Lehel és Hatházi András akkor induló osztályába. 

- A kolozsvári színi akkor bontogatta a szárnyait. Ti voltatok az újrainduló szak második évfolyama, tehát egyfajta útkeresés, kísérletezés zajlott még akkor. 

- Elsősorban infrastrukturális nehézségekkel kellett megküzdenünk, de annak is megvolt a maga varázsa és a mai napig hihetetlen szerencsének tekintem, mert ennek volt köszönhető az is, hogy a tanáraink mellett, akikkel folyamatosan dolgoztunk, óhatatlanul keveredtünk a felettünk járó évfolyammal, játszhattunk egymás vizsgaelőadásaiban. Mindenkivel kapcsolatba kerülhettünk, aki Kolozsváron a szakmában mozgott és tevékenykedett. Harmadéves voltam, amikor Csíky Andrásnak, aki a felettünk járó évfolyam vezető tanára volt, már a partnere lehettem egy egyetemi vizsgaelőadásban. Ez már önmagában felért egy mesterkurzussal.  Bandi bácsi, talán azért is, mivel jóval idősebb volt a mi tanárainknál, annyira kiteljesedett, letisztult és komplex színészi habitust és alakítást nyújtott, amibe nagyon erősen lehetett kapaszkodni. Nagyon közel engedett magához minket és látható örömmel töltötte el, amikor velünk lehetett a hivatalos kereteken túl is, és szívesen, önzetlenül osztotta meg velünk sok évtizedes szakmai tapasztalatát. Úgy emlékszem az egyetemi éveimre, mint egyfajta – a szó legnemesebb értelmében vett – inasiskolára, ahol az elméleti tudással párhuzamosan a szakmai gyakorlatot is megszerezhettük a képzésünk során. Úgy szívtuk magunkba a szakmát, hogy észre sem vettük és menet közben integrálódtunk a színház világába, megtapasztalva, hogy miként is néz ki, miként is működik egy társulat. 

- Ez az integráció olyan jól sikerült, hogy 1997-től, az egyetem elvégzésése után, elszerződtél a kolozsvári társulathoz, amelynek azóta is tagja vagy. Mindemellett ugyanabban az évben, meghívtak oktatni is a színművészeti egyetemre, amelynek tíz éven keresztül a tanára voltál.

- Ma már úgy látom, az eltelt közel harminc év tapasztalatával a hátam mögött: túl korai és megfontolatlan döntés volt, hogy annyira fiatalon elvállaltam azt a felkérést. Szerencsémre nemrég volt egy osztálytalálkozó egy régi évfolyamom egykori diákjaival és nagyon megnyugtató volt látni, hogy mindnyájan megtalálták az útjukat, a helyükön vannak, sikeresek, foglalkoztatottak, vagyis annyira azért csak nem rontottam el a dolgokat kezdő tanárként. 

- Már a pályád legelején, Tompa Gábor címszerepet osztott rád az általa rendezett Troilus és Cressida című előadásban, majd számos kulcsfontosságú, illetve kiemelkedő főszerep követte egymást a pályád során. Ki tudnád emelni a számodra legfontosabb, vagy legkedvesebb alakításodat?

- Rendkívül nehezemre esne. Folyamatosan voltak nagyon jó találkozásaim, mind nagyszerű színészkollégákkal, mind rendezőkkel, akikkel élmény volt együtt dolgozni. Ha átnézem az önéletrajzomat, kitűnik, hogy több olyan előadásban is játszottam - sőt most is van műsoron két ilyen előadás -, amelyben csak nagyon kis feladatom volt, amikor mondjuk, csak az előadás húsz százalékában voltam színpadon, viszont a nélkül a jelenlét nélkül az előadás többi nyolcvan százaléka nem, vagy talán egészen másként állt volna össze. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezekben a kis szerepekben is ne önmagam maximumát nyújtsam. 

Nem annyira a szerep, mint az adott előadás és létrejöttének folyamata a fontos. Nemrég jelent meg Visky András második regénye, az Illegalisták, amelyből visszaköszönt rám egy olyan szövegrész, amelyet András felhasznált egy általunk bemutatott drámájában is; már nem tudnám megmondani, hogy a Hosszú péntekben vagy a Visszaszületésben hangzott-e el, de döbbenetes élmény volt újra találkozni vele. Mindkét előadás nagyon sokat adott nekem és nagyon sokat kivett belőlem, nagyon szerettem mindkettőt. Eltelt már legalább egy évtized azóta, hogy ezek a darabok lekerültek a műsorról, de az a brutalitás, amivel az ismerős sorok visszarobbantottak az előadás belső terébe, mélységébe, az nagyon-nagyon felkavaró volt. Napokra velem maradt ez az élmény, nem tudtam elhinni, hogy ennyire élő módon dolgozik bennem ez az emlék. 

Egyébként, pont a Visszaszületés egyik előadása után kérdezte meg tőlem a pszichoterapeuta testvérem, hogy foglalkozik-e velünk szakember, aki segít nekünk feldolgozni a színpadon bennünket érő hatásokat? Ez az élményem is azt mutatja, hogy rengeteg mindent elásunk magunkba, amit a következő szerepek felülírnak, eltemetnek ugyan, de azok ott maradnak és dolgoznak bennünk.

- Több mint tucatnyi filmben szerepeltél, köztük a sokszorosan díjazott Sorstalanságban, amelyben az egyik főszerepnek számító Citrom Bandit alakítottad. 

- Nem kizárólag, de az esetek többségében castingok, vagyis szereplőválogatások által kerülhet a színész a kamerák elé. Elsősorban azért, mert számos találkozási pontja és átjárhatósága ellenére a színház és a film két külön szakma. A kamerának nagyon éles szeme van.  Mély intimitásokat lát és láttat, s ezért fontos az is, hogy a rendező miként tud az általa kiválasztott színész alkatával, testével, hangjával és tekintetével dolgozni, illetve az is, hogy miként tudja a partnereket egymáshoz illeszteni. Egy színház előadás esetében a rendező az adott társulat két-három tucatnyi színészében gondolkodik, míg a filmes szakma gyakran sokkal mélyebb merítéssel próbálja meg kiválasztani azokat a színészeket, akikre az adott szerepek a legjobban ráillenek. 

Én azért vagyok nagyon megértő és megengedő a filmrendezőkkel szemben, mert tudom, hogy mire oda kerül, hogy szereplőket válogasson a készülő projektjéhez, akkor ő már legalább két éve együtt fekszik és együtt kel a filmtervével, tehát érthető, hogy azokat a színészeket fogja kiválasztania, akik az ő elképzelése szerint a legjobban működnek, illetve működnek együtt. Ha épp én vagyok az, akkor az remélhetőleg mindkettőnk számára jó. A castingokon való megmérettetés kulcsa talán az, hogy az embernek el kell tudnia engedni a megfelelési kényszereit. Azt figyeltem meg, hogy amikor arra fókuszáltam, hogy maximálisan kell teljesítenem, hogy tökéletesnek kell lennem, sokkal kisebb arányban voltam sikeres, mint amikor azt tudtam mondani: barátaim, én ez vagyok, ennyi vagyok, ilyen vagyok. 

Persze, könnyen mondom ezt úgy, hogy számomra stabil háttérként mindig ott van az anyaszínházam. Az első nagyjátékfilmemben, a Tompa Gábor által rendezett Kínai védelemben, még egy több fős csoport tagjaként jelentem meg, vagyis megoszlott köztünk a felelősség. Az, hogy Koltai Lajos rendező rám osztotta a Sorstalanságban Citrom Bandi szerepét, teljesen meglepetésként ért. Mindent beleadtam abba a szerepbe, amit akkor tudtam. Van két-három olyan pillanata a filmnek, amiről azt merem mondani magamnak, hogy igen, tudom, hogy sok nálam jobb színész van, de azt a pár másodpercet én tudtam a legjobban megcsinálni. Amúgy nagyon nehezen és kritikusan nézem és hallgatom vissza magam, nagyon ritkán vagyok ennyire megengedő saját magammal vagy munkáimmal kapcsolatosan. Attól a fajta tökéletlenségtől félek a legjobban, ami nem azzal függ össze, hogy meddig terjednek a képességeim, hanem azzal, hogy mennyi energiát tudok mozgosítani a szerep megalkotásának érdekében. 

- A jelenben milyen szakmai kihívások elé nézel?

- Nagyon nagy élmény számomra, hogy játszom egy független színházi előadásban, a Nézőművészeti mesterkurzusban, ráadásul nem is színházi térben, hanem a Planetáriumban. Bármennyire is az otthonomnak tekintem és szeretem a kolozsvári színházat és a társulatot, hihetetlen jó élmény másokkal is egymásra hangolódni, megtalálni a közös nyelvet. Érdekes megtapasztalni, hogy az én alapvetően kőszínházi tapasztalatom hogyan találkozik a többiek frissességével, a közös útkeresésből miként lesz egységes egész az előadáson belül. 

- Ez improvizációs előadás?

- Az eredeti Tasnádi István darab akként jött létre, ha jól tudom. A mi átiratunkat inkább nevezném interaktívnak. Miként a címe is mutatja, az alaphelyzet az, hogy mesterkurzust tartunk, amelynek résztvevői: a nézők. Most tanulom meg újra azt, hogy a nézőt partnernek, nem pedig kívülálló szemlélőnek tekintsem és így kapcsolódjak hozzá.

- Ezen kívül, a kőszínházatok társulatával is egy új bemutatóra készültök.

- Spiró György Elsötétítéscímű egyfelvonásosát kezdtük el próbálni Vlad Massaci rendezővel. Én a Férj szerepét alakítom a darabban. Több szempontból is komoly kihívás, mert feszült, izgalmas, könyörtelen szöveg. Páskándi Géza Pornokráciája után most újra azt látom, hogy a történelmi eseményekhez kapcsolódó drámák (1941. július 24-én, a harmadik zsidótörvény kihirdetésének napján kezdődik a cselekmény), sajnálatos módon egyre brutálisabban nyernek új jelentéseket az életünkben, mivel hajlamosak vagyunk túl hamar, túl könnyen elfeledni a múlt szörnyűségeit. 

Borítókép: Tompa Réka