Portrék, és akikről készültek
A fotóművész Et lux in tenebris lucet (És a fény a sötétben világít) című sorozatának 29 portréját állította ki. Képmásai ezek olyan embereknek, akik nem csupán az előrehaladott kor gondjaival szembesülnek, hanem az élet drámaiságával, annak fájdalmas helyzeteivel és fordulataival is. A lencsevégre kapott alanyok az egyik kolozsvári időskorúak házának jelenlegi és egykori lakói, olyan személyek, akik különböző okokból kifolyólag jutottak oda, hogy életük utolsó éveit otthonban töltsék.
A művész kolozsvári ember, 1973-ban született városunkban, s ugyanitt szerzett oklevelet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Fizikai Karán. Szakmai karrierje azonban a rádió és a fotózás köré fonódott. Már egyetemi éveiben bemondóként és műsorvezetőként dolgozott különböző rádióállomásoknak, majd 2000 elején Bukarestbe költözött, ahol folytatta a munkát a rádióban, és közben egyre nagyobb erőbefektetéssel fordult régebbi szenvedélye, a fotózás fele. Bukarestben nyitotta meg első egyéni kiállítását is, amely két fő érdeklődését egyesített: a zenét és a fényképezést, és koncerteken rögzített fényképeire összpontosított.
Tiberiu Crișan egyébként Bukarestben, két éven át, a Mediafax hírügynökség fotóriportereként dolgozott. Jelenleg Kolozsváron él, ahol karrierjét szintén a rádióban folytatja, szabad idejét viszont szenvedélyének, a fotóművészetnek szenteli.
A Minervánál hétfőn este megnyílt kiállítás munkáinak a témája nem túl kellemes. A kiállított fekete-fehér fotóportrék olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek az esetek többségében drámaiságukkal zavaróak. Ez abból adódik, hogy a művész alanyai olyan embertársaink, akiknek vagy senkijük sincs már ebben a világban, aki utolsó életéveikben gondjukat viselje, vagy pedig rendelkeznek ugyan családdal, de hozzátartozóik valamilyen okból megtagadták tőlük annak az illedelmes öregségnek a biztosítását, amelyet legtöbbjük mindenképpen megérdemelt volna.
Az elfelejtettség, a magárahagyottság, a szenvedés, az elfogadhatatlan elfogadásának a kényszere, az öregség nehézségeivel történő szembenézés bonyolultsága a témától könnyen eltántorítanának egy olyan szemet, amelynek a tragikummal való szembenézés erőfeszítést jelent. Csakhogy Tiberiu Crişan teljesen megváltoztatta ennek az egyenletnek az együtthatóit, megkereste és meglelte az igazán nagy lélekkel rendelkező embertársainknak történeteit, s megörökítette azokat az elgyötört arcokat, amelyek minden nehézség ellenére mosolyogni képesek, és amelyekből hatalmas megértés, bölcsesség és megbocsátás árad.
A sors nagy rendezője által teljesen elsötétített közegben ezek a portrék valóban világolnak, a megörökített arcok és szemek pedig elképzelhetetlen erővel csillognak. A fénynek és a sötétségének az örök küzdelme ez, amelyből az előbbi vitathatatlanul győztesen kerül ki, és határozottan jelzi számunkra a helyes utat is. Tiberiu Crişan portréi valóban világítanak, mint a fáklya, amelyet az élet sötét katakombákban felejtett, de amely, amikor újra meggyújtják, erősebb és kellemesebb fényt áraszt, mint bármelyik modern és puccos reflektor.
A művész munkáinak e tulajdonságai a legnemesebb fény fontosságát hangsúlyozzák, azét, amely csakis az emberi lélek mélységeiből világít. Következésképpen nem a banálisnak és az ideiglenesnek a mesterséges és átmeneti szikráját mutatja fel, hanem az örök érték fényéjét.
Nézzék meg alaposan ezeket a portrékat, vigyék el őket lelkükben otthonaikba, ahol ezt a szemléletet abszolút értékként őrizzék meg. Egyben gratulálunk Tiberiu Crișannak a különleges értékű művészi megközelítéshez, az egész kiállításhoz, amellyel minket, a kolozsvári művészetpártoló közönséget megajándékozott.
(Borítókép: ROHONYI D. IVÁN)
