Vasárnapi kávém egy táskatervező műhelyében
Azt nem tudom, hogy régen valóban minden jobb volt-e vagy sem, de az biztos, hogy néhány évvel, talán évtizeddel ezelőtt a gyermek hamarabb vett a kezébe tűt és cérnát, mint ma. Ez nem ejnye-bejnye akar lenni, nálunk is varrtak otthon, ma mégis én vagyok az újságíró és tervező közül az, aki kérdez. Szemben Patríciával, aki gyerekként órákig képes volt figyelni varrogató nagymamáját vagy szabómester nagytatáját. Ma már egészen biztos abban, hogy az embernek hajlama is kell hogy legyen rá, de nem tagadja, hogy a nagyszülőknél töltött nyarak mégiscsak formálták őt, megalapozták a lelkesedését a kreatív szakma iránt. Kolozsvári műhelyében – ahol saját termékei vesznek körül minket, rengeteg szín és anyag – arról mesél, hogy ma már nemcsak munkaidőben varr, szabadidejét is anyagok, minták, cérnák körében tölti: ilyenkor tervezi meg saját ruháit ilyen-olyan eseményekre. Én meg csak arra gondolok: ez ám a szenvedély.
