A szerzővel Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője és Szántai János költő, író, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke beszélgetett. Szántai János arra kérdezett rá, hogyan is lett a képzőművészből író. Árkossy gyermekkori emléket osztott meg, arról mesélt, amikor a Farkas utcában a festőművészek hétvégén a háromlábú kisszéket kinyitották a járdaszegélyen, és festették az utca képét. „Ha megláttam őket az ablakból, kiszaladtam, és órákon át képes voltam a hátuk mögött állni és figyelni, hogy a térből hogyan alakítják át a képet síkba. Ez varázslatos dolog volt” – mondta. Emellett az irodalom is érdekelte, gyermekként az édesapja íróasztalán állandóan ott pihenő Áprily Lajos, A Láthatatlan írás című kötetét lapozgatta. Árkossy szerint ez olyan volt, mintha két legyet ütne egy csapásra, szerinte Áprily költészete képzőművészet is, hiszen a versei gazdag képi világgal rendelkeznek.
Árkossy István később a képzőművészet felé kacsintgatott, fejlődni szeretett volna, ezért megkérte édesapját, vigye el valakihez, akitől tanulhat. Így került Tóth István festőművészhez. Az első alkalommal, amikor találkoztak, a festőművész tárgyakat helyezett az asztalra, és feladatot adott Árkossynak: rajzolja le a félig vízzel telt poharat, a három gyufásskatulyát és a krumplit. Azt mondta, máris nekikezdhetsz, mindjárt meglátjuk, mit látsz te a világból. Ekkor a nagy reményekkel érkező kis Árkossy felcsattant magában: „De én freskót akarok tervezni, nem krumplit festeni!”. A művész, látván Árkossy megtorpanását, így szólt: hidd el, hogy nagyon nehéz feladatot adtam most neked, mert ha ezt a néhány egyszerű dolgot tökéletesen le tudod majd rajzolni, akkor már az ecsetedben foghatod az egész világot. Ezután Árkossy István másképp szemlélte az utcát, a fényeket és az épületeket.
Az írás jóval később lépett be az életébe. A szerző felidézte, hogy 1967-től húsz éven keresztül a kolozsvári Utunk című irodalmi-művészeti hetilap grafikai szerkesztője volt. Ezalatt nem írt, mert úgy érezte, olyan közegben dolgozik, ahol az önkritika megköveteli, hogy a rajzra koncentráljon. Az ott töltött évek azonban meghatározóak voltak számára.
A kötet műfajáról szólva elhangzott, hogy bár esszékként határozható meg, valójában túlmutat a hagyományos kereteken. Karácsonyi Zsolt szerint a könyv egyfajta erdélyi lexikonként is olvasható, amely arcképeken, történeteken és emlékeken keresztül rajzolja meg a 20–21. századi világot. Árkossy ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, nem tudatos műfajválasztás vezette, hanem a gondolkodásmódja: a történelem iránti érdeklődés és a képzőművészeti látásmód találkozása hozta létre az esszé formáját. Ezt a műfajt olyan „ruhának” nevezte, amelyben szabadon mozoghat, és amely lehetővé teszi számára a kitéréseket, hangulatváltásokat és műfaji átlépéseket.
Külön hangsúlyt kapott a kötet egyik központi motívuma, a Farkas utca, amely nem pusztán helyszínként, hanem világszemléletként jelenik meg. Árkossy szerint ez az utca Erdély „szellemi sugárútja”, amelynek történelmi és kulturális jelentősége túlmutat fizikai valóján. Gyermekkori élményei, családi kötődései és az ott átélt események mind hozzájárultak ahhoz, hogy a hely identitásának szerves részévé váljon.
