A havasi mormotáknál előnyt jelenthet a társak jelenléte
A kutatás két kérdésre keresett választ: 1. Melyek a társas élet előnyei, miért éri meg a különböző állatfajoknak elviselni a társas élet hátulütőit? 2. Mi az oka annak, hogy egyes fajok szalmaláng életűek, míg mások igen magas kort érnek meg? Létezik egy feltételezés, amely összekapcsolja e két problémát. Eszerint a társas életmód egyik jelentős előnye abban keresendő, hogy a szociális társak tehermentesítik a szaporodó egyedet, ezáltal késleltetve vagy lassítva annak öregedését, ami biológiai értelemben a túlélési és szaporodási képességek hanyatlását jelenti.
A kutatásban részt vevő francia biológusok korábban havasi mormotáknál (Mormota mormota) figyelték meg, hogy azok az egyedek, amelyek jelentős segítséget kapnak társaiktól, kevésbé öregednek. Mindeddig azonban tisztázatlan volt, hogy a társas életmód csak bizonyos fajoknál függ össze az öregedéssel, vagy az állatvilágra általánosan érvényes ez az összefüggés? Továbbá az is kérdésként merült fel, hogy csak magasfokú szociális rendszerekben (például kooperatív szaporodású fajoknál) jelenik meg ez az előny, vagy a lazább szociális rendszerekben is?
A kutatócsoport nagy mennyiségű szakirodalom átfésülése nyomán 101, vadon élő emlősfaj, valamint 36 vadon élő madárfaj öregedését adatolta. A vizsgálat során kiderült, hogy a társas életmód, legyen az bármilyen komplexitású, nemigen mutat összefüggést az öregedéssel, sem annak kezdetével, sem annak ütemével. Az öregedés ezzel szemben a nagyobb testméretű és lassabb életvitelű, azaz idősebb korban ivaréretté váló, hosszabb élettartamú fajoknál kezdődik később és megy végbe lassabban.
Van azonban néhány fokozottan szociális faj, amelynél előnyt jelenthet a társak jelenléte. Ilyenek a kooperatívan szaporodó fajok, például a havasi mormoták, vagy az euszociális fajok, amelyeknek egyik leghíresebb képviselője az emlősök között a csupasz turkáló (Heterocephalus glaber).
Az emberi faj az öregedés tekintetében kivételes az élővilágban. Bizonyos fogascetek mellett az ember azon ritka emlősök közé tartozik, amelyeknél a menopauza beálltát követően, vagyis az elöregedés után is folytatódik az élet. Ennek egyik lehetséges, ám néhány bírálattal is rendelkező evolúció-biológiai magyarázata az úgynevezett nagymama-hipotézis. Az elmélet értelmében a reproduktív ciklus végére érkezett, idősebb nő besegít saját utódjának az utódgondozásba, vagyis az unokák felnevelésébe. A társas szerveződés és a szoros, családi szociális rendszeren belüli segítségnyújtás az emberihez hasonló, magasan szocializált fajoknál enyhítheti azon egyedek öregedését, akik szaporodásuk idején sok segítséget kapnak.
Mivel ez az első olyan kutatás, amely a problémát kiterjedt mintán vizsgálja, a szerzők óvatosságra intenek következtetéseik érvényességével kapcsolatban. Fontosnak érzik kiterjeszteni a kutatást más fajokra is, ugyanakkor a szocialitás mérőeszközein is finomítanának.
