Sugárzóna
Kaptam iktatószámot, mindent megígértek. Erre érkezik egy értesítő, hogy nem fizettem ki, zárolni fogják a számomat. Mint egy mosómedvének álcázott gyújtózsinór, berobogok megint. Látván kétségbeesésemet, még a kulisszák mögé is beengednek, egy hölgy sűrűn kéri az elnézést, de már nem tehet semmit. Illetve tán tehet, ha 23-án felhívom. Felhívom, persze. De nem értem.
*
Kilencedikén Régenbe buszozom, hogy Böjte Lídia tanárnő osztályaiban sünödizzek. Fantasztikus gyerekek és tanárok, instant költőnek kell lennem, rímekkel lövök vissza, hálistennek sikerül. De nemcsak ezért fantasztikusak, hanem mindenképpen. Figyelnek, érdeklődnek, hívórímeket gyártanak, végül mind a huszonöt példányom elfogy, és még kellene.Találkozó után külön bemegyek az ötödikbe, mindenki szelfizni szeretne velem. Hol az egyik nebulóval állok pózt, hol a másikkal. Az egyik kisfiú méreget, kerülget, végül csak kiböki: „Nem hittem volna, hogy maga eljön hozzánk.” Ez az a pillanat, amikor a költő is ámul-bámul, hogy ő él.
*
Összefutok az egyik egykori tanítványommal Vásárhely főterén. Most Gyulafehérváron dolgozik, de nyárádremetei, hivatalos ügyei még visszaszólítják. Menjünk el egyszer Fehérvárra, mondja. Rendben, mikor? Farsang körül. Jó. És akkor már Enyedre is, ott erős magyar közösség él. Oda is, persze. Megcsenget, hogy legyen meg a száma, aztán majd hív, ha valamit intéz.Elbúcsúzunk, bebattyogok a Látóhoz, látom, van egy nem fogadott hívásom. Nosza, hívom vissza. Ki az? Hát az egykori tanítványom, tíz perce sincs, hogy megcsengetett, legyen meg a száma nekem. Jaj, de hülye vagyok. Semmi gond, mondja ő. Holott dehogy nincs…
*
Jön a karácsony, és Berlin fölött elsötétült az ég. Mégis azt kívánom mindenkinek, ünnepeljen minél több fenyőillattal a szívében. Áldott ünnepet!
