A hirtelen lelkesedést alapos tervezés követte, és sorra vettem, mit tehetek hozzá ehhez a kihíváshoz az általam már régóta tudatosan alkalmazott elemeken kívül. Egyike ezeknek a döntéseknek, hogy nagyon ritkán közlekedek az autómmal a városban, kulacsot használok palackok helyett, otthon főzök és munkába is házilag készített ételt viszek. Vásárláskor minimálisra szorítom a zacskóhasználatot, és megpróbálok mindig mindenből nagy kiszerelést venni. Sőt, azt sem bánom, ha a termék szavatossági ideje lassan lejár, mert így legalább nem a szeméttelepen köt ki.
Ezeket az eddig is tudatosan vállalt elemeket akartam a továbbiakkal kiegészíteni. Következésképpen eldöntöttem, hogy nem használom a felvonót, az ételhulladékot pedig megpróbálom visszaszorítani. Ugyanakkor vásárláskor még tudatosabb leszek, a zöldségeket szatyrokban veszem, amennyiben pedig van rá lehetőség, az élelmiszert kimérősen vásárolom saját hordozókban, illetve a hazai és környzettudatos termékeket részesítem előnyben. A legfontosabb elhatározásom pedig az volt, hogy másokat is megpróbálok rávenni arra, hogy csatlakozzon a kihíváshoz.
Ám a kezdeti lendületet csupán fél napos gyakorlati kivitelezés követte, és az első vásárlás alkalmával úgy elbuktam a kihívást, hogy csalódottságomban még a felvonó használatáról sem mondtam le. Bukásom már a bevásárlóközpont bejárata melletti zöldségesstandjánál elkezdődött, mivel elfelejtettem a szatyrokat magammal vinni, így kénytelen voltam zacskókat venni. Majd miután szomorúan betettem a zacskóba tárolt zöldségeket a kosárba, mély, visszatarthatatlan kísértésbe estem, s a fogyasztói társadalom vétkes oltárán feláldoztam gondosan kitervezett júliusomat: minden nyavalyát megvettem, ami megtetszett, és mindössze három termék előállítási helyét, s csomagolását vizsgáltam meg. Egyrészt azért, mert meguntam a tömegben és gyúródásban álldogálva kibogozni, mi honnan származik, másrészt pedig se energiám, se időm, s főleg pénzem nem volt arra, hogy a környezettudatos terméket válasszam. Vásárlási kudarcom pedig a vásárlás nyújtotta örömmel enyhítettem.
A következő két alkalommal lelkiismeretfurdalással mentem vissza az üzletbe, próbáltam ismét nézni a termékek származását, kiválasztani a hazait, és azokat, amelyek a legkörnyezettudatosabbak, de minden esetben elbuktam. Mindezt csak tetézte, hogy míg én kerestem a jó megoldást, más azt vett le a polcról, amit megkívánt, és akart. Így végül aztán én sem erőltettem meg magam.
Nagy kényelmemben végre aztán megvilágosodtam: ez a kihívás már a kezdetektől fogva halálra volt ítélve. Mert amíg tíz cukorból csak három hazai, és abból a háromból is csak egy csomagolásánál figyelt arra a gyártó, hogy környezettudatos legyen, addig a vásárlók hiába próbálnak zöldek lenni. Nem beszélve, az előállítással kapcsolatban felmerülő esetleges kételyekről… Amíg a gyártó nem gondoskodik arról, hogy a terméket a gyártól az üzletig környzettudatosan jutassa el, addig én hiába viszem a sarki kisboltból hazáig a kenyerem a vászonszatyromban. Ha az üzletláncok nem biztosítják számomra azt, hogy kímérős termékeket vásárolhassak, addig én hiába tűzöm ki azt céljaim közé. Továbbá hiába próbálom szelektíven gyűjteni a szemetet, ha az illetékesek nem törekednek arra, hogy a hulladékot ténylegesen újra hasznosítsák.
Ezek után úgy vélem, hogy újabb hasonló kihívásokra, kezdeményezésekre lenne szüksége a társadalomnak, ám ezek alkalmával elsősorban a termelőknek, a forgalmazóknak, a világgazdaságot mozgató szereplőknek, a fogyasztói társadalmat éltető cégeknek és az illetékes állami hatóságoknak kell műanyagmentessé válniuk, nekik kell mindenekelőtt példát mutatniuk, elől járniuk, nekünk, vásárlóknak pedig csak segítenünk kellene őket ebben.