A zsidó származású Frenkel Ferenc hivatását tekintve orvos volt. Lánya, Tőkésné Frenkel Anna-Mária elmondása szerint a szülei szánták neki ezt a pályát, amit ő kötelességtudóan be is teljesített, de mellette hihetetlen kitartással hódolt az irodalom iránti szenvedélyének. „Annyit láttunk, hogy édesapa mindig csak olvasott és írt” – emlékezett vissza a lánya. Az orvosi hivatás nem zárta ki, hogy íróvá váljon; ez egy, a világ számára láthatatlan, mégis jelentős szakmai identitássá nőtte ki magát. Ahogy ő maga fogalmazott egyik szövegében egy versantológia megírása kapcsán: „Erre ment rá a szemem világa, de nem bánom”.
Etikai dilemma és a felfedezés öröme
A könyvbemutatón kiderült, hogy maga a család is csak nagyon kis szegmensét ismerte Frenkel Ferenc irodalmi munkásságának. Egy-két személyre szabott verstől eltekintve nem tudtak arról a rengeteg kéziratról, ami az orvos halála után még oly sokáig érintetlenül lapult az íróasztala fiókjában. Tőkésné Frenkel Anna-Mária elárulta, amikor rábukkant a hagyatékra, arra gondolt, a szövegeket digitalizálni kell, hiszen másképp rajta kívül senki más nem fogja olvasni édesapja irományait. A kezdeti cél csupán az volt, hogy a család megismerhesse az írásokat. A nagyobb projekt akkor indult útjára, amikor egy „véletlen” találkozás során Bán Attila megismerte az anyagot, és felismerte a kéziratokban a családi körön túlmutató irodalmi értéket. „Minden irodalmár álma egy zsenge, titokzatos gyűjteményre bukkanni, ami felfedezésre vár” – fogalmazott a szerkesztő az est során.
A publikálás előtt azonban felmerült egy etikai probléma. Anna-Mária bevallotta, sokáig hezitált, vajon édesapja akarná-e, hogy a nagyközönség is megismerje az irományait. Frenkel Ferenc ugyanis senkinek nem mutatta meg ezeket, és nem is állt szándékában közölni őket. Ugyanakkor az a megfontolás kerekedett felül, hogy ha a szerző a teljes feledést akarta volna, valószínűleg megsemmisíti a papírokat. Ebből a logikából fakadóan született meg a végső döntés, hogy igenis szabad publikálni a szövegeket. Ahogy magukból az írásokból is kiderül, az orvos nagyra tartotta azt, aki a saját örömére ír, ahogy ő maga is tette. Mostantól viszont a gondolatai mindenki számára örömforrást jelenthetnek.
Tárgyilagos humor és hiteles korrajz
Az igényes kötet nagy részét az életrajzi írások teszik ki, amelyekből az olvasó nemcsak az írót ismerheti meg, hanem annak barátait, rokonait, ismerőseit. A szerző lánya felhívta a hallgatóság figyelmét az értő olvasásra, mivel egy-egy rövid mondatban vagy akár egyetlen szóban is rengeteg információ rejlik. Frenkel Ferenc stílusa nem ömlengő, sokkal inkább tárgyilagos, amit jellegzetes humora és gyakran előbukkanó öniróniája tesz könnyeddé és olvasmányossá. Ezt a hangvételt alapozza meg rögtön a kötet legelején a róla készült, találó és önazonos karikatúra. A rendkívül őszinte írások rengeteg témát dolgoznak fel, a szerkesztők pedig arra törekedtek, hogy a legolvasmányosabb és legérdekesebb szövegeket válogassák be a kiadványba. Mivel Ferenc nagyon szeretett kirándulni, útirajzaiból is kapunk részleteket, emellett pedig néhány verse is helyet kapott a gyűjteményben. Versei általában egy-egy konkrét, vidám vagy éppen nyomasztó élményt, tapasztalatot emelnek ki, és bár rövidebben, de a prózánál mégis mélyebben tárják fel a gondolatait.
Frenkel Ferenc sokat olvasott és nagyra becsülte a fikciós műveket, ő maga azonban nem írt fikciót. Az ő igazi terepe a tényirodalom, az önéletrajzként megírt élettapasztalatok szavakba öltése volt. A változatos témák, helyszínek, hangnemek és műfajok, valamint a barátságok és verses levelezések nem csupán sokszínű személyiségét bizonyítják, hanem azt is garantálják, hogy írásai a legkülönbözőbb érdeklődésű olvasókat is megragadják. Külön értéke a munkásságának, hogy rengeteg intézmény és személy merült volna végleg feledésbe, ha ő nem örökíti meg őket a történeteiben. Bármilyen izgalmasak is azonban ezek a szövegek, befogadásukhoz alapos hely- és történetismeret szükséges, ezért a kötet szerkesztői rendszeres jegyzetekkel segítik az olvasói élményt.
A lapokon visszaköszön az akkori Szamosújvár etnikai színessége is. Frenkel Ferenc gyakran ironikusan beszél saját zsidóságáról, de pont ebből kifolyólag képes teljesen elfogulatlan képet festeni. Szövegei egy éles megfigyelő írásai: figyeli az embereket, a környezetet és önmagát is, anélkül, hogy értékítéletet mondana. Bár a rendszert soha nem kritizálja nyíltan, néha egy-egy félmondat erejéig felszínre tör belőle a kiábrándultság. Vagy talán nem is a kiábrándultság a legjobb szó rá, sokkal inkább az mutatkozik meg, hogy pontosan érti, mi történik a világban. Emellett ritkán olvasni olyan művet, amelyben a polgárosult életmód ennyire tetten érhető, bizonyítva, hogy az új polgári lét (a foci, a korcsolya, a szabadidő fogalmának beemelésével a szövegekbe) nemcsak Kolozsváron, hanem Szamosújváron is virágzott.
Amiről nem esik szó
Tőkésné Frenkel Anna-Mária megosztotta a közönséggel, hogy édesapja soha nem írt, és soha nem is beszélt a háború borzalmairól, a tragédiákról. Ha mégis utalt rájuk egy-két szóban, azt mindig nagyon szárazon, érzelemmentesen tette, ez a fajta objektivitás pedig megdöbbentő erejű tud lenni. Önéletrajza 1938-nál megszakad, utána csak néhány különálló prózát szentel a '45-ös felszabadulásnak. Ez a hallgatás kíméletlenül jelzi, hogy a háborúról egyrészt nem lehet egyszerűen mesélgetni, másrészt részéről ez tudatos egyéni megküzdési stratégia volt. Édesanyját, akit nagyon szeretett Auschwitzba deportálták, és ahogy Ferenc mondta, „ott pusztult el, mert az ember egy munkatáborban nem meghal, hanem elpusztul”.
Egyik szövegében a boldogságról elmélkedve arra jutott, hogy abban van valami mélyen és súlyosan fájdalmas, akár a háborúban, amelynek borzalmaitól az ember szabadulni igyekszik. Ebből is érezhető, hogy tudatosan felejteni akart, tudatosan nem beszélt a tragédiákról. Ez nem jelenti azt, hogy a veszteség kevésbé fáj, de a hallgatás talán kicsit elviselhetőbbé tette a mindennapokat. Cserébe a szövegei minden másról mesélnek, méghozzá megdöbbentő irodalmisággal.
A könyvbemutató felolvasással zárult, amelynek során a közönség egy kis ízelítőt kapott az írásokból. A szöveg derültséget váltott ki az emberekből, és minden jelenlévő számára meghozta a kedvet a kötet fellapozására. Zárásképpen a könyvbemutatón idézett részletből parafrazálnám Frenkel Ferenc szavait, amelyek egész munkásságára hitelesen reflektálnak: „Az írás olyan, mint a friss bor. Jobb, ha egy időre hordóban tartjuk, és kiállja az idő próbáját. Ha megsavanyodik, nem kár érte.”
A kötet a Kriza János Néprajzi Társaságnál vásárolható meg.
