Holott lehet olcsóbb lenne egészséges(ebb)en élni, tehát a megelőzésre befektetni, és akkor elkerülhetnénk, hogy akár mindenünket odaadjuk az egészségünkért cserébe. Bár az egészséges életmód sem valami olcsó mulatság, és számos tényezőtől függ: családi, társadalmi háttér és környezet, szokások, tanulmányok és olvasmányok, az akaratunktól amúgy független öröklési tényezők, no és nem utolsó sorban ez esetben is az anyagiak. Hiszen pénz kell ahhoz is, hogy jó minőségű élelmiszert vásároljunk, megfelelően táplálkozzunk, gondoskodjunk testedzésről, kikapcsolódásról, stresszmentességről, pihenésről – tehát kényeztessük testünket, lelkünket, elménket. Kíváncsi lennék, hányan engedhetik meg maguknak mindezt itt és most. Így aztán lassan de biztosan felőröljük egészségünket, minden testi tartalékunkat, és előbb vagy utóbb az egészségügyi intézmények sűrűjébe kerülünk. Hirtelenjében kiszolgáltatottak leszünk betegként, páciensként az orvosnak, ápolónak, gyógyszerésznek, mindennemű egészségügyi intézményi személyzetnek - beleértve a kórházépületeket, az egészségügyi biztosítót, az egész egészségügyi rendszert.
Betegként kiszolgáltatott létünk pedig megkezdődik a kivizsgálásnál, sőt még hamarabb, az orvosi kivizsgálásra való előjegyzésnél. Amennyiben igényt tartunk az állami egészségügyi rendszerre, a bennünket a hozzájárulásunk alapján megillető ellátásra, akkor egy szakorvosi kivizsgálásra, vagy valamely laboratóriumi illetve komplikáltabb analízisre legtöbbször heteket vagy akár hónapokat kell várni. Kiszolgáltatottan. De mivel egészségünk minden pénzt megér – és biza sokszor a kivárás végzetes halasztás lehet -, hát inkább választjuk az azonnali kivizsgálást a magénrendelőben jó pénzért. Majd az utóellenőrzést is ugyanott a magánrendelőben, ugyanannyi jó pénzért. Ezután pedig a javallott gyógyszert is megvásároljuk jó pénzért, hiszen ártérítéses orvosság csak az állami egészségügyi rendszeren belül lehetséges, amelyet viszont vagy nem volt, ugye, türelmünk kivárni és végigjárni, vagy az egészségi állapotunk nem adott már erre lehetőséget. Megfizettük amit kellett, és tiszta ügy. Más kérdés, hogy azért a pénzért végül azt kaptuk, amit elvártunk, amire szükségünk lett volna.
A kínálat viszont nagy, lehet válogatni bőven a magán egészségügyi szolgáltatásokban, és aki elégedetlenül távozik egyik helyről, mehet százfele, persze jó pénzért. Aki viszont nem engedheti meg magának ezt a válogatást, megelégszik az állami rendszerrel, és valójában panasza sem (sok) lehet. Hiszen egyfelől szinte ugyanaz a személyzet, főleg orvosok, szolgálják ki, látják el a betegeket mindkét rendszerben, és intézményi-kórházi szinten is sokat fejlődött az egészségügyi ellátás, mondhatni kiszolgálás. Az épületeket felújították, sok helyen beszereztek új(abb), korszerűbb orvosi felszereléseket, a tisztaság is – látszólag legalábbis – rendben van, a kórtermek kényelmesebbek, a családi kapcsolattartás is a betegekkel ésszerűbb, emberibb. Gondolok itt most olyan egészségügyi és egyetemi központra, mint Kolozsvár.
Persze, az egészségügyi ellátásunk fejlődését nem ahhoz mérem, hogy milyennek kellene lennie a huszonegyedik században, még (vagy már) Kelet Európában is, meg a romániai rendszerváltás után közel harminc évvel, hanem ahhoz mérem, amikor a kilencvenes évek elején a kórházban télen is csak hideg víz volt a mosdóban, a kagyló körül félre kellett seperni a ruszlikat, a fürdőt jobb volt kerülni, mintsem használni, a rozoga vaságyak matraca kényelmetlen és koszos volt, az egészségügyi személyzet elérhetetlen és érdektelen, és főleg a szerencse járult hozzá a jó felépüléshez, fertőzések és egyéb kórházi szövődmények elkerüléséhez.
Legszerencsésebb az volt, akiből nem lett páciens. A kevésbé szerencsések pedig már akkor is minden pénzt megadtak az egészségükért. Akárcsak ma. Mert ez, a hála, a pénzben kifejezett hála azóta sem változott. Igen, hálásak vagyunk, hogy kiszolgáltatott betegként nem csak a pácienst látják bennünk, nem csupán valamelyik kórterem megszámozott ágyának a “lakóját”, hanem a szenvedő embert. Hálásak vagyunk a türelemért, hogy nem csupán meghallgatnak, hanem próbálják megérteni a szenvedésünket. Hálásak vagyunk, hogy az egészségügyi személyzet elvégzi a munkáját tisztességgel, emberséggel, úgy, ahogyan arra felesküdött, amikor ezt a cseppet sem könnyű pályát választotta. Van, aki valóban hivatásból, mintegy küldetésként végzi munkáját, és nem tart igény a beteg pénzben kifejezett hálájára. És van, aki szintén elvégzi a munkáját, és elfogadja továbbra is, vagy éppenséggel igényt tart a beteg pénzben kifejezett hálájára. Ma is, amikor az egészségügyi személyzetnek, az orvosoknak még a tavasztól jelentősen megnövelték a fizetésüket. Ami valóban indokolt volt, és amit valóban meg is érdemeltek.
Minden bizonnyal vannak még aránytalanságok az egészségügyi rendszeren belül, de erről a beteg nem tehet. Arról viszont ki tehet, hogy a hálapénz kényszere és mentalitása ennyire túlélt minden változtatást? Panaszkodnak, hogy nagy a hiány egészségügyi személyzet terén, hogy az egészségügyi rendszeren belül a foglalkoztatás hiánya kétszerese volt a gazdaságban mért átlagnak. Statisztikai adatok szerint négy orvosból egy külföldre távozik, tizenhárom év alatt 650 százalékkal nőtt az országból eltávozott orvosok száma. A romániai orvosoknak több mint a negyede dolgozik külföldön, mutatott rá a Világbank legújabb felmérésében, és arra is kitért, hogy kétszeresére nőtt a külföldi egyetemeken tanuló diákok száma is. Akik már nem fognak visszatérni az országba, és nem csak az anyagiak miatt, hanem a társadalmi-politikai környezet, az elismerés, elismertség hiánya miatt sem. Tény, hogy az elégedettséghez az első lépés, a tisztességes(ebb) fizetés biztosítása azért megtörtént. Talán most már a betegekre, a páciensekre is jobban oda lehetne figyelni, hiszen sokszor minden pénzük ellenére sem érvényesülnek alapvető emberi betegjogaik. És értük nem vonul ki senki tüntetni, értük nem gyűjtenek aláírást.
