„Tizenöt férfi, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak”
Az október 27-i, vasárnapi eseményen részt vett Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke, Vincze Minya István kalotaszegi református esperes, Póka András György, a Kalotaszegi Református Egyházmegye főgondnoka, Mihály Ágnes, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke, Both György egeresi alpolgármester, a református gyülekezet és az aranyosgyéresi kórus tagjai. A megemlékezés során koszorúkat helyeztek el az áldozatok emléktáblájánál a református templomban, valamint a római katolikus temetőben található síremléknél, énekelt az egeresi református közösség vegyeskara, beszédet mondott Nagy Alpár egeresi lelkipásztor, valamint Póka András György főgondnok. Alább közöljük Nagy Alpár lelkipásztornak a megemlékezésen elhangzott beszédét.
1944 októberében a feltartóztathatatlanul előre nyomuló szovjet–román hadsereg nyomában félkatonai egységek érkeztek a korábban magyar fennhatóság alatt álló észak-erdélyi településekre. Egeresre bizonyos Herta csendőrőrmester érkezett, aki a második bécsi döntés előtt Ferencbánya csendőrőrmestere volt, és helyi román emberekből megalakította az egeresi önkéntes gárdát. Ezek, akárcsak a hírhedt Maniu-gárdák tagjai, „Voluntar pentru Ardeal” („Önkéntes Erdélyért”) szalagot viseltek. Nemsokára ez az alakulat arra használta rövid ideig tartó hatalmát, hogy leszámolásba kezdjen azokkal a helyi magyar férfiakkal szemben, akikkel tagjainak az előző években valamilyen konfliktusa alakult ki, vagy akiknek felróni valója volt. Amint az a többi településen is lezajlott vérengzések alapján megállapítható, nyilvánvaló szándékuk az etnikai tisztogatás volt. Minden bizonnyal újabb és újabb áldozataik lettek volna, ha a szovjet hadvezetés ki nem parancsolja a román adminisztrációt Észak-Erdélyből. Szemtanúk visszaemlékezése szerint az önkéntesek között egeresi és forgácskúti, szegénysorban levő emberek is voltak, akiket a csendőrőrmester azzal bújtatott fel, hogy ha végeznek a helyi magyarokkal, megszerezhetik birtokaikat és ingóságaikat. Így tereltek össze a korabeli tudósítások szerint 13, későbbi kutatások megállapításai alapján 15 férfit, kezdetben azzal a mondvacsinált indokkal, hogy dolgoztatni fogják őket. A másfél éve elhunyt utolsó szemtanú, aki akkor kilencéves kislány volt, maga vitte meg nevelőapjának az üzenetet, hogy várják a polgármesteri hivatalnál: többé sosem látta.
Az áldozatok között volt kocsmáros, tanácstag, bányász, munkás és fiatal gyermek is. Amint azt egyikük özvegye tanúsította, valóban dolgoztatták is őket, de éjszakára nem engedték haza, hanem egy pincében fogva tartották, sőt, engedélyezték, hogy családtagjaik ételt vigyenek nekik. De október 22-én, vasárnap reggel hiába keresték már őket, mert fogvatartóik kora reggel kihajtották a Nagypetri felé vezető út mellé, az ún. Berekbe, és hosszas verés és ütlegelés után fegyvereikkel végeztek velük. Meztelen holttesteiket az út mellett, az erdő szélén hagyták, ott hevertek hosszú ideig temetetlenül. Létezik olyan szemtanú, aki 1944 novembere első napjaiban Zilah felől Aranyosegerbegyre tartott a frontról hazafelé, és Nagypetri felől érkezve Egeresre, látta ezeket a holttesteket, némelyiknek szögesdróttal volt összekötve a keze.
Novemberben már az Erdélyben is szervezkedő magyar szociáldemokrata párt hívta fel a figyelmet az egeresi mészárlásokra, a vizsgálódás hírére a holttesteket elásták egy közeli völgyben. Herta őrmester nyomtalanul eltűnt, és soha senki nem hallott többé róla. 1945 januárjában ügyészségi kivizsgálás indult, egy szemtanú elárulta az ügyészeknek, hol vannak a holttestek, kiásták őket, és az egeresi kultúrházba hozták, ahol elvégezték a boncolást is. A gyanúsítottakat, a feltételezett elkövetőket pedig letartóztatták. Sajnos a nyomozás nem volt szabályszerű, a Kolozsvárról Krajovára áthelyezett per minden gyanúsított felmentésével végződött. Bár az emberek a korabeli tanúvallomások és egyes tettesek későbbi, bűntudatból fakadó beismerő vallomásai alapján, tudni vélik szóbeszéd szintjén, hogy kik voltak a gyilkosok (gilcoșii, ahogy a helyi románok fogalmaztak), hivatalosan ezeket a gyilkosságokat mind a mai napig ismeretlen tettesek követték el. Az esetről a következő évtizedekben csak suttogás szintjén lehetett beszélni, az elhunytak emlékét, a traumát minden hatásával együtt elnyelte az elhallgatás és az elfeledés. Ma sem a magyar, sem a román közösségben nem tematizálják az eseményeket, nagyfokú tájékozatlanság és érdektelenség övezi a kérdést.
Kedves testvérek, tizenöt ember, köztük sokan családos emberek, akiknek gyerekeik voltak, halálukat lelték a legbrutálisabb módon azon a rettenetes hajnalon, hetvenöt évvel ezelőtt. Azok is ott voltak, akik két héttel azelőtt munkásőrökként megakadályozták, hogy a visszavonuló német hadsereg felrobbantsa a gyártelepi hőerőművet, amivel veszélyeztette volna Kolozsvár áramellátását. Ezeket a hősöket, a helyi infrastruktúra megmentőit azzal vádolták, hogy kommunisták, mert vörös zászlót tűztek ki az erőmű épületére, hogy az érkező Vörös Hadsereg szimpátiáját elnyerjék. Tizenöt férfi, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok voltak, miközben semmi olyat nem követtek el, ami indokolta volna kivégzésüket: Czégényi Géza 51 éves, ifj. Czégényi Géza 16 éves, Vincze József 21 éves, Debreczeni Márton 62 éves, Mikla Mihály 65 éves, Zoltán Attila 33 éves, Juhász Zsigmond 21 éves, Dimény András 35 éves, Gille János 35 éves, Hajas János 30 éves, Hajas József 38 éves, Sipkó János 32 éves, Rilki János és György József. Lemészárlásuk emberiesség ellen elkövetett bűncselekmény és soha el nem évülő háborús bűn. Ezeknek az embereknek az elvesztése évtizedeken és nemzedékeken át megpecsételte családjaik, leszármazottaik életét, az elhallgatás, a bosszútól való félelem, az elmaradt igazságszolgáltatás, illetve az a kínzó szorongás, hogy az események bármikor megismétlődhetnek, gátolta mind a családok, mind a közösség gyászát, behegesedett, de mély és fájdalmas sebet hagyva.
Haláluk 75. évfordulóján nekünk, az egeresi közösség mostani tagjainak az a célunk, hogy kegyeletünket rójuk le előttük, és megfogalmazzuk mindazt a tanulságot, amivel haláluk és emlékük szolgálhat. Ez pedig nem lehet más, mint az a vágy és reménység, hogy hasonló események sem Egeresen, sem másutt soha ne forduljanak elő. Ez a koszorúzás nem politikai aktus, nem kíván gyűlöletet szítani, sem felszakítani a régi sebeket - ez egyszerűen az együtt érző részvét jele. A részvété a nehezen gyógyuló gyászban és a fájdalmas emlékezésben.
Ugyanakkor saját, egeresi magyar közösségünk fájdalmának és sérelmeinek kifejezése is. Mert nem hallgathatjuk el, mennyire fáj, hogy hetvenöt év nem volt elegendő, hogy a tetteseket azonosítsák, és az áldozatoknak igazságot szolgáltassanak. Azt sem hallgathatjuk el, hogy rajtunk kívül senki nem érzi kötelességének leróni tiszteletét és kegyeletét az áldozatok előtt, hogy a kerek és nem kerek évfordulók évtizedeken át említés nélkül múltak el, mint ahogy azt is szóvá kell tennünk, mennyi félelem és aggodalmas sugdolózás előzte meg a koszorúzásra való készülődésünket, ti., hogy mi lesz, ha ismét felgerjednek az indulatok és a gyűlölet.
De azt is el akarjuk mondani ezzel a koszorúzással és emlékezéssel, hogy miközben nem akarjuk feledni az áldozatokat, sem azt a méltatlanságot, ami őket érte, már rég elhatároztuk szívünkben, hogy megbocsátunk a tetteseknek a magunk nevében – mert az áldozatok nevében nem tehetjük –, és béke-jobbot akarunk nyújtani annak a közösségnek, akikkel elődeink vérre mentek azért, hogy kié a szupremácia, ki lehet úr és parancsoló Erdélyben és Egeresen. És ezt a béke-jobbot azzal a reménységgel nyújtjuk, hogy mindkét közösség, a magyarok és a románok is mindent megtesznek azért, hogy hasonló esetek sem itt, sem Ippen, sem Szárazajtán, sem Borgóprundon, sem Bánffyhunyadon vagy máshol soha többé ne fordulhassanak elő. Reméljük, hogy eljön a nap, amikor, ha az Interneten az egeresi mészárlásra keresünk, nem csak magyar forrásokat találunk, hogy Aurel Munteanu esetével együtt Egeres is egy lapon lesz a román történelemkönyvekben. Reméljük, hogy lesznek olyan megemlékezések, ahol nem csak a mi koszorúink és a mi képviselőink lesznek jelen, hanem a románság mindenkori helyi, megyei és akár országos képviselői is eljönnek, és leróják tiszteletüket a halottak emléke előtt. Hogy lesz idő, amikor magyarok és románok félelem nélkül és szabadon, közösen szervezhetjük a megemlékezést, és senki nem marad távol, attól tartva, hogy mit szólnak hozzá a román családtagjai, barátai és ismerősei, ha eljön, hanem együtt jönnek el ide. És végül reméljük, hogy eljön az idő, amikor a gyermekeket nem stadionokba viszik magyarellenes rigmusokat skandálni, hanem zarándokhellyé teszik ezt a helyet is, ahol megtanítják nekik azt, hová vezet a pluralizmus elutasítása és az etnokrata kizárólagosság iránti vágy.
Azzal a reménnyel helyezzük el koszorúinkat, hogy meggyilkolt testvéreink értelmetlen halála akár szolgálhat is: elrettentő példával arról, hogyan nem szabad embertársainkkal bánni, tanulsággal arról, hogy aki szelet vet, vihart arat, aki a gyűlölet és a tudatlan, elvakult nacionalizmus magjait veti felelőtlenül, az hamarosan a káosznak és a gyilkos indulatoknak a gyümölcseit szüreteli majd.
Ennek a megemlékezésnek nem egyszeri alkalomnak kell lennie. Mostantól ezt a megemlékezést évente jó lenne megismételni, és bízni abban, hogy lassan kialakul az a biztonságos környezet, ahol erről a tragédiáról őszintén, nyíltan és egyenesen lehet beszélni. Ezért mind magyar, mind román nyelven írni, beszélni kell róla, tájékoztatni a világot erről a botrányról, segíteni abban, hogy ne csak Ipp, Ördögkút és Bánffyhunyad, hanem Egeres és Kispetri is a köztudatban legyen, mint az elfogadhatatlan intolerancia és gyűlölet szomorú példái. Bízzunk abban, hogy eljön az idő, amikor megfelelő és a tényeket igaz módon tolmácsoló emlékműve lesz központi helyen az egeresi áldozatoknak, mert talán már nem is az lenne az igazi igazságszolgáltatás az áldozatoknak és családjaiknak, ha a tetteseket azonosítanák és post-mortem elítélnék illetve elmarasztalnák, hanem az a félelem- és gyanakvásmentes hangulat, amelyben a magyarok nem nemzetbiztonsági kockázatnak, nem potenciális szeparatistának, ellenségnek, hanem kultúrát, civilizációt, közösséget alakító tényezőnek számítanak, amelyben Egeresen szabadon, megvetés nélkül lehet magyar nyelvűnek, identitásúnak, kultúrájúnak lenni. Az lenne az igazságszolgáltatás, ha végre magyarok és románok együtt tudnánk kimondani, hogy nem kérünk a félelemkeltésből, a műveletlenségből, a sötétségből, hogy meg akarjuk egymást ismerni, hogy szeretni akarjuk egymást, egyszer és mindenkorra megbékélni, és nem engedni többé egyetlen rendszernek vagy ideológiának sem, hogy éket verjen közénk, és megrontsa az egymás felé való közeledés, az egymás fájdalmának elismerése és tisztelete árán kimunkált békességünket.
Isten áldja elhunyt testvéreink emlékét, és a mi törekvéseinket, amikor őszinte békülési szándékunkkal a megértést, elfogadást és kölcsönös tiszteletet akarjuk munkálni.
Nagy Alpár egeresi lelkipásztor
