A nagyhercegség területén több a külföldi, mint a helybéli
Ki, mit hallott az utóbbi időben Luxemburgról? Jómagam semmit… Időnként a nagyhercegségről szó esik valamely politikai (csúcs)értekezlet, sportesemény kapcsán, vagy amikor az Európai Unió Törvényszéke ítéletet hozott Ursula von der Leyen uniós bizottsági elnök Pfizergate ügyében. Mint ismeretes, a magas rangú politikai vezetőt azzal vádolták, hogy SMS-üzenetekben kötött üzletet a Pfizer céggel a koronavírus elleni vakcinák biztosítása érdekében.
Előzetes információk hiányában nem tudtam, mire számítsak Luxembourg vonatkozásában. Kissé elkedvetlenített, hogy nem sikerült egy helyinél vagy egy bevándorlónál szállást találnom, ilyenkor ugyanis a látogatást valaki helybélihez, közös élményekhez, s nem csak épületekhez, intézményekhez köthettem volna. Szerencsére a romániai házigazdámnak és a spontán ismerkedéseknek köszönhetően mégis sikerült betekintést nyernem az itt élők hétköznapjaiba.
Camelia, a romániai házigazdám Luxembourgban
Camelia az Európai Unió egyik luxembourgi intézményében dolgozik, fordító. Az azonos nevű főváros központjától körülbelül 4 kilométerre fekvő külvárosban él a kislányával. Hozzá Gereöffy Andin keresztül kerültem, aki megosztotta szálláskereső FB-posztomat a luxembourgi nők csoportban...
Szerencsére az emeleten található szobát nem használja, abban szállásolt el. Rendkívül elégedett a helyzetével, ám picit tart attól, hogy a mesterséges intelligencia „kitúrja” az állásából, nemsokára kevesebb fordítói munkára lesz szükség, mihelyt a technológia lassan-lassan átveszi az irányítást, így majd alkalmazkodnia kell a munkapiac új környezetéhez.
A vasútállomásra érkezést követően a T1-es villamosra szálltam fel, a környéken sok volt a naplopó, közöttük több romániai személy is, nem akartam itt sokat időzni. Egyikük felszállt egy másik villamosra, mozgásán, viselkedésén látszott, hogy zsebtolvaj,az áldozatát kereste. A filharmónia épülete mellett található állomásnál leszálltam, találkoztunk a házigazdámmal, aki a nap további részében otthonról tervezett dolgozni, én pedig az ingyenes helyi autóbusszal a belváros felé vettem az utamat.
Luxembourg? Szabadtéri szabadidős központ
Első benyomásom az volt, hogy egy szabadtéri szabadidős központban vagyok: hétköznap van, délután, ám rengeteg ember az utcán, a bárokban, bisztrókban, vendéglőkben, kávézókban és a kocsmákban is. Tele voltak a játszóterek, a sportlétesítmények.
Egyszerűen csak elindultam a központban, nem követtem az újságírói minőségben kapott ingyenes, Luxembourg Pass-t biztosító turisztikai iroda munkatársa által ajánlott útvonalat. Tiszta, hangulatos terek, kávézó. Felfigyeltem arra, hogy valamennyi közintézmény előtt található zászlók (luxembourgi, EU-s) között ott van az ukrán is.
A külügyminisztérium épületénél megszólított közhivatalnok arról számolt be, hogy a nagyhercegség teljes gőzzel támogatja az orosz katonai inváziót elszenvedő kelet-európai országot. Sejtelmesen megjegyezte, hogy Luxembourg elsősorban a színfalak mögött, sajtóhírektől mentes módon nyújt segítséget a megtámadott államnak…
Nemcsak Pride, hanem Pride Run… gyermekekkel
A Place Guillaume II téren meglepetésben volt részem: „beleszaladtam” a Pride Run elnevezésű sportrendezvénybe, amely az LGBTQ+ közösség eseménye volt. A szervezőtől, Micheltől megtudtam, hogy immár harmadik alkalommal szervezik a szaladást, amelyen gyermekeknek külön futamot tartanak fenn… Észrevettem azt is, hogy a városháza homlokzatán a szivárvány zászló az európai és a luxembourgi zászlók között foglalt helyet. Michel arról is beszámolt, hogy a Pride Run-t közintézmények, magáncégek, sőt még bankok is támogatják.
Értésemre adta, hogy mind a közintézmények, mind pedig a magánszektor szereplői számára büszkeség támogatni a más szexuális orientáltságúak nyilvános rendezvényeit. Mi több, olyan nemkormányzati szervezetek is léteznek, mint például a Centre LGBTQ+ Cigale, amelyet bizonyos állami intézmények finanszíroznak. Ez a más szexuális orientáltságúak számára kialakított könyvtárat, támogató központot működtet.
Azonban az eseményen a gyermekeknek létrehozott kategória, a külön futam viszont meglepett és retorikus kérdéseket fogalmaztatott meg bennem: vajon ez mennyire befolyásolja majd őket? Milyen hatással van és lesz rájuk? Ki kell tenni őket az ilyen élményeknek?
A Pride Run és az ezt követő Pride felvonulás valóságos kisiparos réteget fejlesztett ki maga köré: több standon szivárványszínű kar-és fejkötőt, fülbevalót, hátizsákot stb. árultak. Nem vártam meg a futás kezdetét, tovább gyalogoltam.
Íme a Tordai-hasadék… másképp
Tudtam: a kis főváros nemcsak az Európai Unió egyik központja, hanem egy igazi középkori ékszerdoboz is, sok-sok izgalmas sztorival és földrajzi különlegességgel. Luxembourg City, az ország fővárosa, egy sziklás fennsíkon fekszik, ahol az évszázadok során a Pétrusse és az Alzette folyók völgyei mély szurdokokat vágtak a tájba. Olyan, mintha a Tordai-hasadék sokkal szélesebb és hosszabb lenne, de be lenne építve, s óriás hidak vezetnének egyik oldaláról a másikig.
A várost egyedülálló adottságai miatt „Észak Gibraltárjának” is nevezték: középkori erődrendszere a világ egyik legerősebb védelmi rendszere volt. Az UNESCO 1994-ben a világörökség részévé nyilvánította a város történelmi központját és kazamatáit – joggal! A Bock-erőd (nem Kolozsvár polgármesterére kell gondolni…) és a kazamata, amely tulajdonképpen a 963-ban épített Lucilinburhuc-erőd helyén áll, a város egyik turisztikai látványossága.
Egyébként a kazamaták egy része még ma is feltáratlan. Egyes helyiek szerint léteznek járatok, amelyek átvezetnek Belgiumba vagy Németországba, s menekülési útvonalként szolgáltak volna háborús időkben.
A Bock-szikla természetes védelmet nyújtott a történelem során több ízben támadó ellenséges seregek ellen, s valójában itt kezdődött a város története. A harcok idején a több kilométer hosszú kazamatarendszer (alagutak, lőrések, folyosók) több ezer katonát rejtett el, amely stratégiai előnyt nyújtott a védők számára, a második világháború alatt menedékhelyként is szolgált a lakosságnak.
A Fehér nő hozta a bajokat...
A legenda szerint 963-ban Siegfried, Árpád-házi származású frank gróf megvásárolta a Bock-sziklán álló kis várat, a Lucilinburhucot egy Trier (mai Németország) környéki apátságtól – ez lett Luxembourg kezdete. A név jelentése: „kis erődítmény”, a város tulajdonképpen innen nőtte ki magát.
A turisztikai tájékoztató táblák szerint több helyi legenda szól a földalatti járatokban élő szellemekről. A legismertebb a „Fehér nő”, aki állítólag az éjszakai őrszemek előtt jelent meg a 18. században, mielőtt nagy tűzvészek vagy háborúk törtek volna ki.
Sétám során megismerkedtem Alexszel is, aki kivételesen helybéli. A huszonéves férfi mesélte, hogy a hidegháború idején Luxemburg városa – semlegessége és pénzügyi szerepe miatt – valódi kémtanya volt. Több volt Stasi ügynök (Kelet-Németország titkosszolgálata), CIA kém és nyugati hírszerző is tevékenykedett a fővárosban. A helyi presszókban állítólag sok titok hangzott el német, francia és angol nyelven…
Utamba esett a Nagyhercegi Palota (Palais Grand-Ducal) is, amely az előtte álló felirat szerint tulajdonképpen egy 17. századi jezsuita templom helyén épült, gótikus stílusban.
A tájékoztatóból azt is megtudtam, hogy itt található a luxemburgi nagyhercegek nyughelye, az épületen barokk és reneszánsz építészeti elemek keverednek, üvegablakai is híresek. Két sátorra (!) lettem figyelmes a palotához „ragasztott” luxembourgi képviselőház épülete előtt: a tiltakozó személy Sarah Bisdorff kegyelembe részesítését kérte.
A nőt kislánya meggyilkolásával vádolták és a büntetőbíróság 2023. február 8-án 30 év szabadságvesztésre ítélte.
A legszebb „helyi” hölgy
Nem véletlenül nevezik a Corniche-sétányt Európa legszebb erkélyének: a város legikonikusabb kilátója, ahonnan belátni az Alzette folyó völgyét, a Grund városrészt és a Bock-sziklát. Itt ismertem meg a legszebb luxembourgi hölgyet…
Eredetileg azt akartam írni, hogy a legszebb luxembourgi lányt, ám háromnapos ott tartózkodásom során csupán hat helybélivel találkoztam… Safa is például Tunéziából érkezett, családját hátrahagyva jobb élet kialakítása reményében jött Luxembourgba. Szóba elegyedtünk, együtt tekintettük meg a kilátóból a Grundot (nem ám a Pál utcai fiúkban levőt…), amely a szurdok, azaz a szakadék aljában fekvő óvárosi rész: macskaköves utcák, régi házak, kocsmák, kis hidak és hangulatos kávézók, ám nem ilyen volt régebben – börtön működött itt és szegénynegyednek adott helyet, ma ellenben kulturális és bohém központ.
Safanak haza kellett mennie, vagy csak tőlem akart szabadulni, így egyedül próbáltam ki az ingyenes panorámás felvonót, a Pfaffenthal-siklót, amely a modern városrész és a Grund közötti szintkülönbséget hidalja át, és fantasztikus kilátást nyújt a látogató számára.
Panoráma felvonó és iráni színészek
Kíváncsi voltam a közel 75 méter (!) magas, hajnali 5.45 órától éjjel 1‑ig nyitva tartó panoráma-felvonóra is, amely a Ville Haute-ban, azaz felsővárosban található Pescatore-parkból a Pfaffenthal-völgybe visz le, közel a Pfaffenthal–Kirchberg vasútállomáshoz. A 2016-ban átadott létesítményt is ingyenesen lehet használni, a teljesen üvegfalú fülke és az üvegpadlós kilátó híd lenyűgöző panorámát kínál a Pétrusse-völgyre, a Kirchrbergi és városközponti látképre. A Pfaffenthal Panoramic Elevator nem csupán egy praktikus közlekedési megoldás, hanem egy élmény is: a 75 méteres impozáns magasságba 30 másodperc alatt repít fel, közben lenyűgöző, üvegfalú panorámát kínál a város egyik legszebb kilátópontjára.
Kár, hogy ebben az élményben nem Safa társaságában részesültem... Sebaj, egy véletlen folytán filmes szakemberrel ismerkedtem meg, éppen a felvonónál. Azt hittem, a teljesen feketébe öltözött fiatal hölgy ott dolgozik, felügyeli a felvonó működését, megkérdeztem, órarend szerint működik-e a létesítmény. Megismerkedtünk, éppen egy filmrendezőkkel, forgatókönyvírókkal, producerekkel és színészekkel tarkított társaságba igyekezett. Természetesen csatlakoztam hozzá. A hölgy a jelmezekkel foglalkozik, fél évig Luxembourgban él, az esztendő többi részét pedig Berlinben tölti.
Nagy örömömre iráni párral ismerkedtem meg, akik oroszlánrészt vállaltak a luxembourgi filmiparban. Mivel a kedvenc országomból érkeztek, nem a mozgóképek világáról, hanem szülőföldjükről beszéltünk hosszasan… Nálam voltak az iráni bankjegyek, megmutattam nekik, honvágyuk támadt. Megtudtam, hogy a filmforgatás rendkívül drága Luxembourgban, csupán kivételes esetekben készülnek itt a mozgóképes produkciók, inkább máshol forgatnak az alkotók. Néhány sör után búcsút vettünk egymástól, megmozgatta a fantáziájukat az Erdélybe történő meghívásom – hátha meglátogatnak majd.
Gondtalan ingyenes utazás minden járaton
Másnap a várkörút következett: Vianden és Beaufort. Reggel Camelia, a házigazdám elvitt a közelben levő Walferdange vonatállomásra. Vonatra ültem, és egy cseh férfivel elegyedtem szóba, aki ott dolgozik. Minden nap biciklivel megy munkába, elégedett az anyagi helyzetével, ám a helybéliek hidegségére panaszkodott.
Mármint azoknak a helybélieknek a távolságtartására, akik itt születtek, hiszen kevés van belőlük. Nem hivatalos statisztikák szerint az országban a lakosság csupán fele született ezen a területen, a fővárosban a külföldiek aránya 70 százalék fölötti…
Vonatról buszra szálltam át, ami szintén ingyenes – mintha az egész ország területére, valamennyi tömegközlekedési eszközre érvényes bérletet vásároltam volna. Felötlött bennem, amit a cseh férfi mondott a vonaton: annyira megnyugtató így közlekedni, nem kell aggódni a jegy megvásárlása miatt, nincs rohanás és félelem amiatt, hogy lejár a bérlet, meg kell újítani, a különböző közlekedési eszközök közötti váltáskor nincsen stressz, nem kell ismét jegyet érvényesíteni, blattolás esetén tartani a jegyellenőrzések miatt…
Lenyűgöző műemlék: a Vianden-kastély
Mellbevágóan szép az Északkelet-Luxemburgban, az Our folyó völgyében, egy meredek dombtetőn elhelyezkedő Vianden-kastély (franciául Château de Vianden, németül Burg Vianden). Nem hiába Luxemburg egyik legismertebb és leglátogatottabb műemléke. Nemcsak a lenyűgöző középkori építészete, hanem festői fekvése és történelmi, kulturális jelentősége is kiemeli.
Egy közértben tejet és kiflit vásároltam, erőt gyűjtöttem, azt terveztem, gyalog megyek fel a dombtetőre, viszont hirtelen eszembe jutott, amit Camelia, a házigazdám mondott: sífelvonó típusú libegő működik. Nem lustaságból, hanem a látvány kedvéért igénybe is vettem. A Luxembourgi Turisztikai Igazgatóság jóvoltából ingyen rendelkezésemre bocsátott Luxemburg Pass-nak köszönhetően bérmentesen járhattam be a csodás látványt nyújtó turisztikai létesítményt. Előbb viszont a falucska polgármesteri hivatalának hirdetőtábláján található értesítésre lettem figyelmes. Házassághirdetés: Delgado Lopes Cardoso Sidnei José feleségül veszi Moreira Mendes Georziliana nevű hölgyet. Felötlött bennem, hogy az élelmiszerüzletben is portugál volt a tulajdonos.
Aztán pedig eszembe jutott, amit a fővárosban tapasztaltam: portugál néptánc-tanfolyamra csöppentem, ahol elmondták, hogy igen jelentős itt a portugál kisebbség, amely elsősorban az autópálya-hálózat kiépítésében és más infrastrukturális beruházások kivitelezésében vállalt oroszlánrészt. A boltos például 25 évvel ezelőtt érkezett Luxembourgba, hiszen akkoriban „alig volt munkahely” Portugáliában, s családjával itt keresett jobb megélhetést.
Világháborús amerikai terepjáró az utcán
Mielőtt felültem volna a felvonóra, második világháborús amerikai terepjáróra lettem figyelmes. Egyből eszembe jutott egy számítógépes játék, amely ennek a régiónak a felszabadításáról szólt. A helyi turisztikai irodában kapott tájékoztatóból megtudtam, hogy Luxemburgot 1940. május 10-én szállta meg a náci Németország, mindenféle hadüzenet nélkül. A kis ország gyakorlatilag ellenállás nélkül került német kézre, és közigazgatását fokozatosan németesítették.
A megszállás idején sok luxemburgit besoroztak a Wehrmachtba, ami később súlyos társadalmi sebeket hagyott. 1944. szeptember 10-én az amerikai 5. páncéloshadosztály (U.S. 5th Armored Division) első egységei átlépték a francia határt, és felszabadították Luxembourg városát. A szövetséges csapatokat örömmel és hálával fogadta a lakosság, sok helyen ünneplések és zászlók jelezték a német uralom végét.
A németek 1944 decemberében ellentámadást indítottak: ez volt a Battle of the Bulge (az Ardenneki csata), amelyben Luxemburg egyes északi részeit újra elfoglalták. Az offenzíva célja az volt, hogy kettévágják a szövetséges vonalakat, és elfoglalják az antwerpeni kikötőt.
A városok közül például Clervaux és Diekirch súlyos harcok színhelye lett. Az amerikai csapatok – köztük a híres 101. légiszállítású hadosztály Bastogne környékén – végül sikeresen visszaverték a németeket.
George S. Patton amerikai tábornok öröksége
Az amerikai hadsereg 1945 elejétől kezdve fokozatosan visszaszorította a németeket, és Luxemburg területe végleg felszabadult. Az amerikai hadsereg Luxemburgból kiindulva nyomult tovább a Német Birodalom belseje felé, különösen a Mosel folyó mentén.
Az amerikai csapatokat George S. Patton, az amerikai hadsereg legendás tábornoka, a 3. amerikai hadsereg parancsnoka vezette. Patton 1945 decemberében egy autóbaleset következtében megsérült Németországban, és december 21-én elhunyt. Végső kívánságára Luxemburgban temették el, azokkal a katonákkal együtt, akik életüket vesztették az Ardenneki csatában.
A Luxembourg American Cemetery temető Hamm városrészben, a főváros keleti szélén található. A temetőben több mint 5 000 amerikai katona nyugszik, és Patton sírja különállóan, a bejárathoz közel található, tisztelgésül a vezetői szerepe miatt.
A helybéliek szerint Luxemburgban máig nagy tisztelettel emlékeznek meg az amerikai katonai szerepvállalásról. Számos emlékmű, múzeum és háborús temető őrzi az 1944–45-ös harcok emlékét. Clervaux, Wiltz, Ettelbruck, Diekirch például olyan települések, ahol amerikai katonai hősök nevét viselik utcák, és rendszeres megemlékezések zajlanak.
A nagyherceg eladta a kastélyt
Ezekre gondolok miközben a libegővel a vár felé haladok. Szerencsére nincs tériszonyom, hiszen a szerkezet éppen az Our-folyó fölött halad el, és „felkúszik” a meredek dombtetőn, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a kastélyra. Néhány fénykép elkészítése után gyalog megyek le arra a helyre, ahol a római korban is erődítmény állt. A bejáratnál átnyújtott tájékoztató szerint a mai kastélyt 11–14. század között építették román, majd gótikus stílusban, a Vianden grófok rezidenciájaként, akik közeli rokonságban álltak a német-római császárokkal és a francia királyi családdal.
A kastély Luxemburg egyik legjelentősebb nemesi családjának központja volt egészen a 15. század végéig. A 17–18. században fokozatosan elvesztette katonai jelentőségét, és az épület pusztulásnak indult. 1820-ban a nagyherceg eladta, és részeit lebontották vagy eladták. A kastélyt 1977-ben államosították, és átfogó restaurálás kezdődött – ma már szinte teljes egészében helyreállított formában látogatható.
Végighaladok a lovagteremen, a kápolnán, a lakótermeken, a tornyokon, a hajdani konyhán, amelyek a középkori életmódot és az építkezés fejlődését mutatják be.
Megtudom, hogy a kastélyban augusztusban középkori fesztivált tartanak, amely keretében lovagi tornákra, korhű bemutatókra, kézművesek vásárára, zenei előadásokra kerül sor. Arról is tájékoztatnak, hogy a kastély egyik leghíresebb legendája szerint egy fekete csuhás szerzetes kísért a falak között, különösen éjszakánként, ha a látogatók hangoskodnak vagy tiszteletlenül viselkednek.
Úgy tartják, hogy a kísértet egy eretnekséggel vádolt szerzetes lelke, akit itt zártak be és halálra kínoztak a középkorban. Egy másik történet szerint a 14. században a kastélyt ostromolták, de egy szolgálólány árulása miatt sikerült csak bejutniuk a támadóknak. Az árulás oka szerelmi féltékenység volt, a lánynak azonban tragikus sors jutott: a várvédők elfogták, és az egyik toronyból taszították le.
Érdekes az is, hogy a híres francia író Victor Hugo 1871-ben Viandenben tartózkodott száműzetése idején, és gyakran rajzolta és leírta a kastélyt naplójában. Az ő emlékét múzeum őrzi a városban (nem a kastélyban, hanem a közeli Victor Hugo-házban), ahol levelei, vázlatai és fotói is láthatók.
A múzeumra nincs időm, tovább kell mennem, szintén ingyenes buszjárattal, a következő állomásra.
Milyen jó lenne itt... biciklizni
Előbb viszont megcsodálom a Vianden-völgyre és az Our folyóra nyíló lélegzetelállító kilátást. Milyen jó lenne itt biciklizni, gondolom, s megfogadom, javasolni fogom Kertész leventének, a Kolozsvár Teker biciklis egyesület vezetőjének, bringázzunk ezeken a szép tájakon! A bicikliket ingyen és bérmentve tudjuk szállítani a vonatokon, a helyi vasúti társaság speciális szerelvényeket bocsát a sportolni vágyók rendelkezésére, az évtizedek során csodálatos bicikliutakat építettek ki, a hálózat az egész országra kiterjed. Nos, Levikém…?
Délután ötkor, röviddel a 18 órai zárás előtt érek el a Luxemburg keleti részén található, az úgynevezett „Kis Svájc” régióban, a festői Müllerthal vidékén található Beaufort kastélyhoz. Erdős dombok, sziklák és völgyek között emelkedik, egy sziklás platón, melyből tökéletes kilátás nyílik a környékre. Itt is könnyű tájékozódni, QR-kód segítségével tájékoztató weboldalon találom magamat, ahonnan megtudom, hogy a kastélyt a 11–12. században kezdték építeni, kezdetben román stílusban. Ekkor még egy védelmi célú torony (donjon) uralta az épületet.
A következő évszázadokban fokozatosan bővítették és megerősítették: gótikus elemekkel, új szárnyakkal, bástyákkal. A 30 éves háború után (17. század) a vár részben megrongálódott és részben elhagyatottá vált, ám a 19. században műemlékké nyilvánították, és végül restaurálták.
Feketeribizliből készült helyi likőrt szolgáltak fel
Lévén, hogy a kastély romos állapotban van, elég a szűk egy óra a látogatásra: látványos tornyokkal, boltívekkel, régi ciszternával és kínzókamrával tarkított körutat járok be. A reneszánsz kastély belső termei berendezettek: antik bútorokkal, kályhákkal, dokumentumokkal, metszetekkel és történelmi tárgyakkal.
A hely különlegessége: a kastélyhoz egy szeszfőzde is tartozik, ahol a látogatók megkóstolhatják a híres „Casséro” likőrt – ez feketeribizliből készül helyben. Erre távozáskor kerül sor. A személyzet kedves: lévén, hogy messziről érkeztem még egy pohár lélekerősítővel kínál. Természetesen, elfogadom. Mondom, ez gyíkfing a mi pálinkánkhoz képest. Elhiszik, de fogadkoznak, meglátogatnak, és kipróbálják. Vállalom, lovagolni is elviszem őket.
A luxembourgi látogatásom utolsó állomása a híres Schengen település. Korántsem véletlenül: a Luxemburg délkeleti részén, a Moselle folyó mentén, a Luxembourg, Németország és Franciaország határánál található parányi településen írták alá a Schengeni Egyezményt, amely ma mindenhol a világon a személyek és az áruk szabad mozgását jelképezi, és az EU határok nélküli filozófiájának jelképeként áll mindenki előtt.
Mit köszönhetünk Schengennek?
Először a 2010. június 13-án megnyílt Schengen Múzeumba látogatok el, a kulturális intézményt pontosan 25 évvel a Schengen-egyezmény aláírása után avatták fel.
Az interaktív kiállítás öt nagy blokkban mutatja be Schengen történetét és jelentőségét: „Europe of Borders” – a múlt országközi határainak története, „Schengen: Europe Without Borders” – az 1985‑es egyezmény megalkotása és európai jövőképe, „The Borders of Schengen” – belső határok eltörlése és az új külső ellenőrzési kihívások, „The Schengen Myth” – Schengen kulturális szimbólumként a képzeletben és művészetben, „Stories of Schengen (The Cube)” – személyes élmények migránsok, határőrök és utazók szemszögéből.
Belépéskor mindenki egy érintőkártyát kap, amellyel a különböző digitális állomásokat aktiválhatja. Gyerekek számára külön szórakoztató füzet segít a megismerésben.
A Moselle-folyó partján található a Prinzessin Marie‑Astrid Europa történelmi hajó: 1985. június 14-én itt írták alá a Schengeni Egyezményt öt ország képviselői: Luxembourg, Franciaország, Németország, Belgium és Hollandia.
Eszembe jutnak az 1990-es és a 2000-as években a különböző bukaresti konzulátusokra tett 1000 kilométeres (500 km Bukarestig, ugyanannyi vissza) utak, a megalázás, a meghívólevél bemutatása ellenére visszautasított vízumkérelmek, a nem-Schengen országok külképviseleteinél eltöltött órák, napok…
Románia az év elején teljes jogú tagjává vált a Schengen-övezetnek, a kontinensen (szinte) bárhová határellenőrzés nélkül, személyazonossági igazolvánnyal utazhatunk.
Kínai dominancia
Másnap távozom Luxembourgból: megdöbbent, hogy a reptér indulási termináljának épületén ott ékeskedik a Bank of China európai leányvállalatának felirata. Mi a fene történik itt? A kikötők, különböző infrastrukturális létesítmények után a kínaiak a reptér terminálját is megvásárolták? Vagy csak reklám?
Elégedetten érkezem haza: kegyes volt hozzám Luxembourg, kontinensünk egyik leggazdagabb országa, ahol a dúsgazdagok ingyen vehetnek igénybe több szolgáltatást.
