Double Rise: minden jó, ha jó a vége

Double Rise: minden jó, ha jó a vége
Harmadjára találkoztak és búcsúztak is el a szerdán kezdődött, szombaton véget ért, immár idén harmadik alkalommal megrendezett Double Rise Fesztivál napfelkelői Torockón, és mint a népmesében, elmondhatjuk: minden jó, ha a vége jó. Mert szombatra az idő is a fesztiválozók pártjára állt, kisütött végre a nap, és ha a gumicsizmáktól nem is lehetett teljesen megválni, jobb hangulatban válogathattak a résztvevők a programok között, meg délutántól bulizhattak a kisszínpadi és nagyszínpadi koncerteken. Idén is sokan jöttek messzi tájakról haza, hogy barátokkal, ismerősökkel találkozhassanak. Bár nem mindenben segített eligazodni a programfüzet, illetve a gyakorlat több helyen felülírta az elméletet – például elmaradt előadások, helyszínváltozások formájában -, aki keresett, talált magának elfoglaltságot. A fesztivál este a Qiumby látványos koncertjével zárult.

Sáredzett fesztiválközönség

Megkímélte a hétvégén az időjárás a torockói Double Rise résztvevőit, és két nap esőzés után végre kisütött a nap. A viszontagságos időjárásra már csak az óriási sártenger és a teljesen elmosott Folkudvar emlékeztetett. A szervezők próbálták szalmával felszárítani a gyakran térdig érő sarat, és kis ösvényeket kialakítani abban, de nem mindenhol sikerült nekik. Így a napfelkelőknek is nevezett fesztiválközönség csak nem szabadulhatott meg a gumicsizmáitól, utolsó nap is a társaság nagy része abban bulizott.

Végre a nap is kisütött

Szombat dél körül alig páran lézengtek a fesztivál területén: a borudvar árusai közül csak egy volt nyitva, az ott beszerzett bort fogyasztotta a hűs árnyékban két-három fiatal, a folk-kocsmában néhány gyerek mesét hallgatott. A legtöbben az Életmód udvarban voltak, ők Moscu Kati Mit tud a testem és mit engedek meg neki? című előadását hallgatták, vagy csendben szunyókáltak. Mindeközben átszűrődött a nagyszínpadról az esti zenekarok hangpróbája, és a Hanglegelő nevű színpadról a techno, három óra után pedig már kezdődtek a kisszínpadon a koncertek.

Déli lazítás

 

Számos izgalmas előadást kínált a programfüzet a faluban, ám egy óra bóklászás után, a térképet, majd az útjelző táblákat követve sem találtam meg, hol van a Hunyadi Akadémia, ahol a nap folyamán többek között Farkas András és Bánffy Farkas tartott előadást. A térképen jelzett helyen működő panzió tulajdonosa elmondta: én vagyok már a hat-hetedik fesztiválozó, aki nála keresi az Akadémiát, de biztosított róla, hogy nála semmilyen beszélgetés nem folyik, az egy árva díszes jelzőtábla sem árult el sokkal többet az Akadémia hollétéről.

Így a Kriza János Művelődési Háznál próbáltam szerencsét, ahol az Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezett két beszélgetést. Ám ott sem volt senki, egy kedves néni, aki pakolgatott egy nagy teremben, szintén közölte: itt semmiféle beszélgetés nem zajlik. Később, egy félig leszakadt plakát alapján találtam rá a rendezvényteremre, természetesen a Kriza János Művelődési Házban.

A sár maradt

 

Az első, Nők a szó mögött című beszélgetés során László Noémi költő kínai útjáról, Kali Ágnes költő a nemrég megjelent első kötetéről, és Márton Evelin író rációról és prózáról beszélt, míg az El-el dobott kő című beszélgetésen Fischer Botond író, Horváth Benji és André Ferenc költők beszéltek lázadásról, a több műfajban való alkotásról és a visszajelzések fontosságáról. A nap végén a Folkudvarban szervezett beszélgetésre néztem be, ahol a magyarpalatkai Codoba Florin és bandája nevű zenekar tagjai meséltek arról, mikor kezdtek el muzsikálni, milyen volt több tíz évvel ezelőtt lakodalmakon zenélni, és hogyan zenéltek román, magyar közönségnek. A vonószenekar a táncházmozgalom egyik legismertebb és legkedveltebb adatközlő zenekara.

Látványos volt az esti koncert

A fesztiválközönség a rendezvény utolsó napján a 30Y, a Tankcsapda és a Quimby zenéjére bulizhatott, vasárnap pedig – remélhetőleg egy teljes évre – mindenki megszabadulhatott a gumicsizmától.

Borítókép és fotók: Újvári Dorottya