A felháborodás annyiban indokolt, hogy a család az emberi személyiség egészséges fejlődésének, az úgynevezett szocializációnak elengedhetetlen feltétele. A nevelőintézetek nem helyettesíthetik a szülőt. De a tágabb kulturális közösséget sem. Az eredeti kulturális közösségből sem emberségesebb kiszakítani a gyerekeket és idegenek közé „száműzni”, mint a családból. Az utóbbi eljárás azonban Nyugaton senkinél sem veri ki a biztosítékot. Pedig a tényleges kérdés az lenne, hogy teljesítheti-e a család vagy a tágabb közösség a gyerekek állampolgári közösségbe való integrálásával kapcsolatos kötelességeit, ha olyan mélynyomorban él, melyben gyerekei számára a legelemibb létfeltételeket sem képes megteremteni?
Számtalan nyugati filmben láthattuk, hogy a gyerekelhelyezési perekben a nyugati jogrendszer is tekintetbe veszi, hogy melyik szülő rendelkezik a gyerek tisztességes eltartásához szükséges anyagi eszközökkel, illetve melyik teljesíti a „civilizált” neveléshez szükséges morális feltételeket? S a tények ismeretében dönt arról, hogy ki alkalmas a szülői jogok gyakorlására. Más szóval, hogy melyik szülőtől fossza meg a gyereket. A megoldás ott sem az, hogy az állam a hátrányos helyzetű szülőnek nyúl a hóna alá. Ott is legfeljebb a gyereknek…
Kérdés persze, kinek a bűne, hogy egy ember, egy család vagy egy egész emberi közösség nyomorban tengődik? Pusztán az államé, mely közmunkaprogramokkal meg egyebekkel megpróbálja kiragadni a gyerekeket a mélynyomorból, vagy azé az emberé, családé vagy közösségé is, mely képtelen integrálódni az állampolgári közösségbe.
S ha valóban képtelen, miért az?
Hogy a roma közösségek tiszteletreméltó kulturális teljesítményeik dacára is szinte már testületileg kirekedtek az úgynevezett civilizációból, rendkívül fontos, de jelentőségéhez mérten méltánytalanul tisztázatlan kérdése a modern társadalomelméleteknek. Minden, ami erről a kérdésről manapság elhangzik, olyan – a szélsőséges individualizmus eszmerendszerében fogant – mellébeszélés, mely önmagában is elégséges magyarázata lehetne a roma társadalmak jelenlegi állapotának.
A kérdés nézetem szerint csupán történeti (implicite közösségi) perspektívában válhat értelmezhetővé. Az ember ugyanis mindenekelőtt társadalmi, azaz közösségi lény. Helyzetének értelmezésére a manapság divatossá, sőt Nyugaton – „politikai korrektség” jegyében – egyfajta kizárólagossággá „szentségesült” emberjogi diskurzus merőben alkalmatlan. Ezek a társadalmak kiközösítéssel, (nem ritkán jogi) szankciókkal büntetik azokat, akik az uralkodó ideológiát megkérdőjelezik. Ahogyan a középkorban az egyedül üdvözítőnek tételezett istenhitnek sem volt – mert a kiközösítés veszélye nélkül nem lehetett – semmiféle alternatívája, a mai – szintén üdvözítőnek szánt, de nem kevésbé utópisztikus – „emberjogi” diskurzusnak sem nagyon lehet…
Pedig a romák mai életmódja nem sokban különbözik a magyar, sőt a nyugat-európai társadalmak alsóbb rétegeinek (főként a rabszolgáknak vagy a jobbágyságnak) néhány évszázaddal ezelőtti életmódjától. Ezekben a társadalmakban azonban az ún. felzárkóztatás nem valamiféle külső hatásra következett be.
Még az alsóbb rétegeket sem „felemelték”, úgymond. Belső fejlődés vezetett el a civilizáltnak nevezett magatartásformák és életigények kialakulásához. S még csak nem is pusztán az alsóbb rétegek vonatkozásában. Romsics Ignác Magyarország története című nemrégen megjelent kötetében emeli ki, hogy „Kazinczy Ferenc nagyapja, aki pedig Bihar megye főjegyzője, majd főszolgabírója és országgyűlési követe volt, élete végéig »náddal-födött, vályogból rakott házban« lakott és »Vagyonával keveset gondolt«.” Ismét csak Romsics idézi John Paget angol utazó jegyzeteit, aki szerint az „egyik pozsonyi vendéglátójához érkező vendégek némelyike még 1835-ben is »igen közönségesen kiköpött a szoba szépen csiszolt padlójára«, egyikük a fogások között a körmét tisztogatta a késsel, miközben a vele szemben ülő úr teljes lelki nyugalommal piszkálta fogát egy ezüstvillával”.
De hogy Nyugatabbra is tekintsünk, néhány évszázada még a francia király is a kastély valamely zugában végezte manapság szerfelett intimnek tekintett dolgait. Norbert Elias A civilizáció folyamata című korszakos művében meggyőzően ábrázolja azt a folyamatot, melyben az európai nemzetek akkori legelsőbbje, a francia az úgynevezett affektuskontroll, magyar terminussal az önuralom, s ezzel kapcsolatban az intimszféra védelmének, illetve tiszteletben tartásának mechanizmusait kialakítja. Ebben a folyamatban a bizonyos szintig egységesülő társadalom tagjai képessé válnak arra, hogy a másik ember érzésvilágát, érzékenységét kölcsönösen tekintetbe vegyék. A hangsúly a kölcsönösségen van, hiszen minden spontán társadalmi folyamat valamiféle közös megegyezés alapján teljesedhet ki. Ami persze nem zárja ki a társadalmi kényszereket, de ezeket is mind észszerűbb határok közé szoríthatja.
A szóban forgó készségeket aligha lehet bárkire is kívülről ráerőltetni. A közösségek (magukhoz a biológiai lényekhez hasonlóan) önszervező rendszerek, melyek egymást kiegészítő, sőt bizonyos értelemben ellentétes folyamatok révén tartják fenn egyensúlyukat, azaz a létezést. Az ehhez szükséges társadalmi készségek csakis a családokban és a tágabb közösségekben alakulhatnak ki. A kisgyerekkorral kezdődően. Ezek a tételek valamikor közhelyeknek számítottak. A különböző szintű közösségek életébe való külső bevatkozások rendellenességeknek számítottak, hiszen csaknem mindig működési rendellenességeket idéztek elő.
A civilizációhoz vezető önvezérlés alapja sajnos csupán az emberi méltóság fogalmának kialakulásán, és az időhöz (implicite a tulajdonhoz) való viszony megváltozásán alapulhat. Ezek az érzületek természetesen csak fokozatosan szabaddá váló, saját belső dolgaik intézésére képes közösségekben válhatnak maguktól értetődővé. Ezeket az elveket a roma értelmiség egy jelentős része is vallja. Úgy véli, hogy a romák felemelésének adekvát lehetősége a roma értelmiség, polgári és földműves réteg kialakításának függvénye, mely a ma elesettnek tekintett romák számára is tényleges húzóerőt jelenthetne. Az egymással való tisztességes versengés gyakorlata teremthetné meg az – alapvetően szintén versengésre alapozott – állampolgári közösségekbe való integráció alapfeltételeit.
Hogy ez miért nem lehetséges? Egyszerűen azért, mert a mai individualista ideológiák bűvöletében senki (vagy majdnem senki) kísérletet sem tesz rá. (Lásd az úgynevezett szegregált iskolák demonizálását!) Az individualista ideológiák meglehetősen paradox módon a közösséggel szeretnék eltartatni a munkától vonakodó, mert nem arra szocializált individuumokat is. Az egyes ember életfeltételeinek szerfelett szerény javulása nem szükségképpen vezet a világképek és a szokások megváltozásához…
A nemromák által kidolgozott teóriákat elfogadó – egyénenként asszimilálódott – roma értelmiségiek valami olyasmihez ragaszkodnának, ami nem a közösség egésze, pusztán az abból kiszakadó egyedek számára lehet elérhető. Kérdés azonban, hogy egy közösséget meg lehet-e egyénenként változtatni? Számos jel utal arra, hogy legfeljebb csak szétverni lehet. Ami csak súlyosbítja a helyzetet, mert a korábbi beidegződéseket önvédelmi reflexekként is őrző romák és nemromák mesterséges összekeverése csak súlyos, nem egyszer tragikus konfliktusokhoz vezethet. A közösségek spontán képződmények. Az a társadalommérnökség, mellyel a kommunizmus is kísérletezett, olyan utópia, mely végeredményként mindig disztópiákat generál.
Néhány évszázaddal ezelőtt mi, fehér emberek is máglyán égettük a boszorkányokat, karóba húztuk, lefejeztük, kalodába zártuk a törvénysértőket, alacsonyabb rendűeknek tekintettük a nőket. Ahogyan azt bizonyos arab országokban – részlegesen – ma is teszik. Mi már nem tesszük. Nem azért, mert bárki is ránk erőszakolta volna az emberi jogokat, hanem azért, mert mi magunk ismertük fel a (szó nem manipulatív értelmében vett) emberjogi diskurzus magasabbrendűségét. Ezt az utat minden közösségnek magának kell végigjárnia. Csak akkor lehet rá esély, hogy annak eredményeit valóban a magáénak is érezze. Enélkül aligha fog menni. A jelenlegi civilizatorikus elgondolások olyanok, mintha valakinek azért kéne elfogadnia, hogy a földre köpni „tilos”, mert nyomában jár a rendőrség vagy mert anyagilag jutalmazzák érte. Valójában azért nem teszi meg (ha nem teszi), mert maga is meggyőződhetett róla, hogy ha ő a másik lába alá köp, az ő lába alá is köpni fognak. Effélét tenni tehát „nem illik”. A másik (implicite önmaga) iránti „tapintatból”.
A romákat – akárcsak nemzetközi vonatkozásban az arabokat – mindig kirekesztettük a „civilizációból”, mi akartuk előírni nekik, hogy mi az, ami helyes és helytelen. Ők azonban a helyes és helytelen fogalmait magától értetődően mindig előnyösre és hátrányosra fordították le. Úgy vélték, hogy a mi erkölcsi kategóriáink számukra csakis hátrányokat, vagy előnyöket jelenthetnek. Olyan hátrányokat és előnyöket, melyeket ráadásul („cigányellenes”) törvények vagy arab vonatkozásban („arabellenes”) agressziók garantálnak.
Az erőszak (a legális is) ellenállást, sőt agressziót szült. Mindkét embercsoport megpróbálta önmaga számára a lehető legelőnyösebbé formálni a helyzetet. (Az ő helyükben bárki más ugyanezt tette volna.) S ezt egyetlen módon tehették meg, ha valami módon túljárnak az eszünkön. És természetesen egymás eszén is. Pedig mi, nemromák csak akkor tisztelhetjük a romákat, vagy az arabokat, ha ők maguk is tisztelik egymást. És megfordítva.
De erre – ismétlem – csak a civilizáció eliasi folyamata teremthet lehetőséget. Ez a folyamat azonban a maga természetes módján csak és csakis spontán közösségek kereteiben bontakozhat ki. A romák azonban nem válhattak spontán közösségekké. Mindig beleszóltunk az életükbe. Ahogyan – Napóleon óta – az arabokéba is.
Pedig a civilizáció felfedezése és az iránta érzett vonzalom csak akkor lehetséges, ha nem az (egyelőre) többség akar irányítani, hanem engedi – a szükséges feltételek megteremtésével természetesen – magát a folyamatot (a „civilizáció” folyamatát) beindulni. Azaz nem mi próbáljuk a magunk törvényei szerint megszervezni a „kisebbségi” társadalmakat, ahogy ez eddig történt, hanem a közösségek spontán önszerveződésének lehetőségeit teremtjük meg.
Azt, amit a liberális diskurzus egykor autonómiának nevezett.
Nem az a rasszizmus, ha kétségbe vonjuk a különböző kulturális közösségek összekeverésének (ismertebb nevén a „teljes asszimilációnak”) a civilizációs hatékonyságát, hanem az, ha bizonyos kulturális közösségeket – közösségek gyanánt – enblock képteleneknek, azaz alkalmatlanoknak tartunk arra, hogy a civilizáció útját (Elias szavaival folyamatát) maguk járhassák végig. S ezért civilizálásukra egyetlen lehetőséget látunk, maguknak a közösségeknek a felszámolását, azaz a „civilizálatlan” kisebbségi egyedeknek a „civilizált” többségi közösségbe való (többé-kevésbé erőszakos) beolvasztását. De ha ez valóban sikerül (sőt túl jól sikerül), ahogyan az a zsidók esetében történt, rögtön manipulációval és tisztességtelen eljárásokkal vádoljuk őket…
Az autonómiáról azonban az a civilizatorikus emberjogi diskurzus, mely Magyarországot folyton pellengérre állítja, ma már hallani sem akar. Már az is beszédes tény, hogy Romániáról, Szlovákiáról, s a többi kelet-közép-európai államról, melyekben a helyzet a magyarországinál is súlyosabb, szó sem esik. Hogy miért, érthető: az utóbbi államoknak nincsenek nagyhatalmú vonagáborai és niedemüllerpéterei, akik ezt a kérdéskört is belpolitikai célokra próbálnák felhasználni…
A romakérdés jobbára mindig csak ürügy, egymás lejáratásának hathatós eszköze. Azaz a szembenálló politikai táborok produkálják azokat a jelenségeket, melyeket a szólamok szintjén meg szeretnének szüntetni.
Aligha lehet csodálkozni rajta, hogy egyiküknek sem igazán sikerülhet…
