Szerző: NAGY ANITA, Kolozsvári Református Kollégium, 11. C
Kétszer is volt szerencsém cserediáknak lenni. Először Gödöllőre, másodszor pedig Tatára utaztam. Akár ijesztőnek is tűnhet teljesen új helyre és társaságba csöppenni, főleg azoknak, akik hozzám hasonlóan kicsit zárkózottabbak. Tapasztalataim szerint nincs ok félelemre, mind a diákok, mind a tanárok, illetve a vendéglátók nagyon befogadóak és kedvesek, nem idegenként kezeltek, hanem úgy, mintha mindig is közéjük tartoztam volna.
A cserediákság fő programja a tanórákon való részvétel. Bár ilyenkor tőlünk nem kérik számon a leckét, mégis úgy gondolom, hogy érdemes figyelemmel követni az órákat, hiszen a mi tantervünk eltérő a magyarországiakétól, így új, érdekes információkra is szert tehetünk. Reál-természettudomány szakosként egyértelműen az ehhez kapcsolódó tanórák érdekelnek a legjobban. Érdekes volt megfigyelni: bár előfordul, hogy ugyanazt tanuljuk, mégis egy-egy feladatot más módszerrel oldunk meg, másképpen nevezünk vagy jelölünk például egy-egy fizikai mennyiséget. De nem csak a reál tantárgyaknál figyelhető meg ez az eltérés, a történelmet is más szemszögből, behatóbban tanítják.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy Magyarországon is nagy hangsúlyt helyeznek a diákok lelki nevelésére is, mindkét helyen a napot reggeli áhítattal kezdik, amit Tatán minden reggel más személy tart: helyi vagy környékbeli lelkészek, tanárok, de még diákok is. Olykor hangszeres kíséretű énekek is felcsendülnek a tanárok és diákok jóvoltából.
A tanórák mellett a cserediákoknak különböző programokat, például kirándulásokat szerveznek, bemutatva a környék látnivalóit és érdekességeit. Nekem nagyon tetszenek a régi kastélyok, így a Gödöllőn található Grassalkovich-kastélyt és a tatai Esterházy-kastélyt is érdeklődéssel térképeztem fel. Cserediákságom alatt még ellátogattam Visegrádra, Esztergomba, Szentendrére, illetve többször is a budapesti Nemzeti Színházba, és bár ezek a helyszínek kissé távolabb estek, de Tihanyra és Balatonfüredre is elutaztam, ami számomra nagy élmény volt, korábban ugyanis csak egyszer jártam a Balatonnál, és jó volt feleleveníteni az emlékeket.
A tatai és a gödöllői iskola sem rendelkezik saját bentlakással, így mindkét alkalommal családoknál szállásoltak el. A Tatán töltött egy hétben nemcsak az ottani iskola diákjává váltam, hanem az engem befogadó család háromévesének a „nővérévé” is, ami számomra teljesen új élmény volt, ugyanakkor nagyon megszerettem az egész családot.
Ha tehát korombeli olvasóként kétségeid vannak, hogy érdemes-e kipróbálni a cserediák létformát, azt tanácsolnám, hogy aggodalom nélkül vágj bele, ne habozz!
