A vár meglétére utaló első dokumentum 1269-ből, IV. Béla idejéből (1235–1270) való. A „castrum Dewa”-t említő irat arról szól, hogy bizonyos Kálnoki gróf, név szerint Chyl vitézül harcolt IV. Béla apakirály ellen ennek kisebbik fia, a pártütő István oldalán. Az említett csata 1267-ben történt, tehát a vár ekkor már állt. A feltevést megerősíti az 1273. május 23-án keltezett adománylevél, amelyben IV. László megjutalmazza a Chák nemzetségbeli Péter mestert, mert apja, V. István parancsára Déva vára alatt az 1264-ben vívott csatában bátran harcolt a kunok ellen. Tehát Déva várát IV. Béla király építtette a tatárjárást követően, egész sor új erődítménnyel együtt. A vár kezdettől fogva kettős funkciót látott el: felvigyázta a Maros völgyét, ugyanakkor főúri rezidencia is volt. A középkori Magyar Királyság fennállása alatt (1541-ig), kisebb megszakításokkal ugyan, de királyi birtok maradt, és az erdélyi vajda tisztségéhez tartozott.
I. Ulászló király (1440–1444) Déva várát Hunyadi Jánosnak adományozta, amely Corvin János haláláig (1504) a Hunyadiak birtokában is maradt. A vár 1529-ben Szapolyai János birtokába jutott, aki 1539-ben feleségének, Izabellának adta jegyajándékul. A dévai vár állami fogház is volt, Izabella ide vetette a hatalomra vágyó Bebek Ferencet, de ide zárták Dávid Ferencet, Erdély első unitárius püspökét is, aki négy hónapnyi várfogságot követően, 1579. november 15-én börtöncellájában elhunyt. Ugyancsak itt raboskodott Dobó István, Eger várának hős védője.
Báthory Kristóf 1581-ben a várat rokonának, Geszthy Ferencnek adományozta, aki felújította és kibővítette a vár egyes részeit, erről mára elveszett emléktábla tanúskodott, amely a várbeli ciszterna fölé volt helyezve, és ez volt olvasható rajta: FRANCISCVS GEZTI DE EADEM GEZD 1582. QVAE TEMPORA DESTRVXERVNT TRANSILVANIAE GENERALIS SOLERTIA RESTAVRAVIT (Geszthy Ferenc, 1582. Mit leromboltak az idők, Erdély fővezére buzgalommal újjáépítette).
A vár 1608-tól Bethlen Gábor tulajdona, aki fejedelemmé választását követően feleségének, Károlyi Zsuzsannának adományozta. Bethlen különös gondot fordított a vár karbantartására, jelentős változásokat is végzett rajta. Neki tulajdonítják a középső védőfal déli részén épített hengeres torony, az ún. Bethlen-bástya építését, noha a bástya a vár egyik 1640-ből való leltárában Dobó-, illetve Dobai-bástya néven fordul elő, ami építtetőjére, Dobó Domokosra utal, aki 1553–1556 között volt a vár kapitánya. Károlyi Zsuzsanna halálát követően (1622) a vár Bethlen Gábor unokaöccse, ifj. Bethlen István birtokába jut, majd ennek korai halála után (1632) a tulajdonjog özvegyére, Széchy Máriára száll. Az uradalmat a dévai vár „szabados ura asszonyától” I. Rákóczy György vásárolja meg 1640-ben, aki új bástyát építtet a keleti oldal védelmére, és elrendeli egy vízgyűjtő ásását. A következő időszakban a vár az erdélyi fejedelmek tulajdonát képezte.
A balázsfalvi egyezményt követően (1687) Déva várát is megszállták a császári seregek Antonio Caraffa tábornok vezetésével, új korszakot nyitva ezzel a vár történetében. A Lipóti Diploma 1691-ben szentesítette a Habsburg-uralom erdélyi berendezkedését, Déva vára is a dinasztiára száll. Innen a vár és a várbirtok története elválik: a birtok állami tulajdonban maradt, a vár pedig katonai igazgatás alatt működött.
Giovanni Morando Visconti (1652–1717) mérnöknek, a császári hadsereg építészének dévai felmérése és erődítési terve 1712-ben készült el. Ennek értelmében a középkori védműveket lőállásokkal ellátott földerőddel bővítették, de a Visconti-terv kilátásba helyezte a külső védműrendszer kiépítését is, amely a védelmet főként a vár keleti oldalára összpontosította volna.
Gróf Stephan Steinville tábornok 1713-ban megkezdte a vár alatt, az északi oldalon a Sáncnak nevezett földerőd építését, kiegészítette a vár külső védműveit, helyreállíttatta a kapukat, boltozott lejárót készíttetett a várudvarról a keleti bástyához, megerősítette a Kálvária-sziklát, tetejére kőkeresztet és szenteket ábrázoló kőszobrokat állíttatott, elkezdte a Gloriette kiépítését, amelyet aztán Haller János kormányzósága alatt a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat a Gizella-pihenővel fejezett be. A tábornok a keleti és a nyugati részen egy-egy új bástyát emeltetett, a nyugati oldal kazamatáit, a sütőházat és a lakóépületeket is ő tervezte, az épületekről lefolyó esővíz felfogására ciszternát építtetett. Steinville már nemcsak a törökök, de az általa rebellisnek tartott magyarok ellen is erősítette a várat, nem csoda, hogy a vár egész védelmi vonala a dévai utcák ellen irányul. Tevékenységét a ciszterna fölé helyezte, ma már nem létező felirat örökítette meg: ME AEDIFICAT STEINVILLE ILLIS VT PORRIGAM VNDAM/SINCERE QVI CVPIVNT TVRCAS ARCEMQVE TVERI/FORTITER INDOMITOS QVOQVE DEBELLARE REBELLES (Építtette Steinville, hogy azoknak használjon, / Akik innen a törököt legyőzni, a várat hősiesen védeni, / És a vad lázadókat is megtörni akarják).
III. Károly a várat 1731-ben Giulio Visconti hercegnek adományozta, aki 60 ezer forintért eladta Haller János grófnak, és noha a vár így magántulajdonba került, császári őrség állomásozott benne.
Gróf Ulisses Brovne erdélyi hadparancsnok 1751-ben újabb erősítéseket végeztetett a váron, amiről a mára már elveszett felirat tanúskodott: QVAE TEMPORA DESTRVXERVNT VLISSES TRANSILVANIAE GENERALIS SOLERTIA RESTAVRAVIT (Mit az idők leromboltak, Ulisses, Erdély tábornoka buzgalommal újjáépíttette).
A Horea, Cloşca és Crişan-féle felkelés idején (1784) a környék magyar nemessége a vár alatti Sáncban lelt oltalmat. Erdély katonai parancsnoka, gr. Mitrowsky javaslatára 1800-ban megszűntették a korabeli haditechnika által régen meghaladott vár katonai szerepét, majd ezt követően épületeiről az asztalosmunkákat leszerelték és elárverezték. Az 1817-ben Dévára látogató I. Ferenc császárt és feleségét, Karolina Augustát annyira meghatotta az elhanyagolt vár romantikus hangulata, hogy jelentős anyagi támogatást irányoztak elő az erődítmény restaurálására, 12 év alatt 216 ezer forintot fordítottak e célra, 1829-re sikerült felújítani a várat. Az I. Ferenc jóvoltából végrehajtott javításokról feliratos tábla emlékezett meg egykor: FRANCISCVS I RESTAVRAVIT MDCCCXXIX (Újjáépíttette I. Ferenc, 1829).
Az 1848–49-es szabadságharc idején a honvédek elfoglalták a várat, amely augusztus 13-án felrobbant. Az eseményre Bíró Sámuel aranyosrákosi Mátyás-huszár így emlékezett: „Egyszer csak látjuk 9 óra felé a kertben, hogy a várból egy nagy füst emelkedik ki, később egy nagy durranás történik, a kövek a várból úgy jöttek le a házakra, mint a jégeső, mint bétörte a házak fedeleit, a várban az épületek meggyúltak és égtek aznap.” A robbanás okát tekintve több feltételezés is létezik, a legvalószínűbb, amit Bíró Sámuel állít: „Ez a vár előre fel volt minázva (vagyis alá volt aknázva), hogy ki által, nem tudni, csak az a hír támadt, hogy Stein ezredes (Maximilian Stein báróról, a gyulafehérvári helyőrség parancsnokáról van szó) volt és egy szász káplár gyújtotta fel.”
A vár 1896-ban a Hunyad Megyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat tulajdonába került, ekkor építették ki a vár megközelítését szolgáló sétányokat, és fásították a várhegyet.
Az 1950-es években restaurálták, ekkor konzerválták a romokat, s szélesítették ki a hozzájuk vezető utakat. Az utolsó felújítás 2007-ben kezdődött, a várat 2016 februárjában nyitották meg a turistaforgalom előtt. A belső várudvar jelenleg is le van zárva, munkálatok folynak, a tervek szerint az önkormányzat rövidesen átveszi a kivitelezőtől, eddig ezt az elzárt részt csak a Dávid Ferenc-emlékzarándoklat idejére nyitották meg. A vár a Várhegy keleti oldalára 2005-ben felszerelt felvonóval is megközelíthető, a drótkötélpályás felvonó átépítése, korszerűsítése ugyancsak idén fejeződött be.
A kelet–nyugat irányban elnyújtott, ovális alaprajzú erődítményt napjainkban gyalogosan a Sváb utcát (Str. Gheorghe Lazăr) és a Vár utcát (Str. Cetăţii) követve lehet megközelíteni. Így el lehet jutni ahhoz a hegynyereghez, amely összeköti a Várhegyet a Szárhegy északi nyúlványaival, itt található az Alsó kapu, ennek belső oldalához a bal szegleténél csatlakozik a külső varfal, amely folyamatosan emelkedve keríti körül a várat a meredek hegyoldalon. A vár északkeleti szegleténél levő bástyaszerű kiszögelléstől kezdve vízszintesen halad el a vár déli oldala előtt, majd a délnyugati bástyából kiindulva, a lejtőn lehaladva csatlakozik az Alsó kapu jobb belső szegletéhez. A kapun áthaladva vagy felkapaszkodunk a jobbra található lépcsőkön, feljutva a tüzérségi teraszra, vagy továbbhaladunk a mintegy 300 lépésre található Középső kapu felé, ettől jobbra az őrség számára épített helyiség látható. Az út emelkedése további 50 lépés megtételét követően megszűnik, majd megpillantjuk a középső vár északi részébe vezető lépcsősort. Aki a felvonóval közelíti meg a várat, egyből ide érkezik.
A déli oldalon továbbhaladva újabb külső falat követünk, ezen belül vezet az út a Felső kapuhoz, amely előtt felvonóhídat találunk. A vár központi részét körülvevő középső védőfal déli szakaszát a hengeres kialakítású ún. Bethlen-bástya védi, keleti oldalán nagy felületű tüzérségi terasszal, nyugati szakasza előtt falszoros húzódik. A Felső kapun áthaladva még nem jutunk a várépületbe, ehhez át kell haladni a Belső kapun. A várépületet körülvevő fal délnyugati része kettős, vagyis az épületet ezen az oldalon négy fal védte, ami érthető, ugyanis a vár innen volt a legsebezhetőbb.
Az emeletes várépületet az északkeleti vége felé elkeskenyedő, délnyugati vége felé kiszélesedő hosszúkás négyszög alkotta, a várudvar talaja sziklatalaj, így tehát minden alapot nélkülöz a mendemonda, miszerint a vár közepén egy nagy kút volt: a vízellátást az esővíz felfogására szolgáló ciszterna biztosította, és az sem az udvaron volt, hanem a mostani Dávid Ferenc-emlékfülke helyén.
A földszinten 15 helyiség volt kialakítva: szertárak, lakások, őrszobák, várbörtön, tárolóhelyiségek, de itt kapott helyet a puskaporraktár is. A felső szint kisebb terjedelmű volt, ugyanis mindkét végéről hiányzott az emelet; 18 helyiségből állt, ezek előtt mindhárom oldalon folyosó húzódott. Az itteni szobák a tisztek, a katonák és a tábori lelkész lakásaként szolgáltak, itt volt található a kápolna is.
Felhasznált irodalom
Blockner Gyula: „Déva vára a múlt század elején”, in A Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat 16. évkönyve, Déva, 1904.
Csorba György: „A dévai nemzetőrség jegyzőkönyve”, in Hadtörténeti Közlemények, Pécs, 2002/3.
Ferencz J. László – Pop A. Mária – Schreiber István: Magos Déva várát visszaépítenék, Corvin Kiadó, Déva, 2009
Lőrinczi Mihály: „Déva vára”, in Keresztény magvető, 85 évf., 2–3.
Schmidt Vilmos: „Déva vára Erdélyben”, in Az Erdélyi Múzeum-Egyesület évkönyve, 1866–1867.
P. Kovács Klára: Déva vára, Déva (http://lexikon.adatbank.ro/muemlek.php?id=369).
Schreiber István: Déva vára, Corvin Kiadó, Déva, 2005.
Schreiber István: Déva vára a történelem lapjain, Corvin Kiadó, Déva, 2013.
Süli Attila: „Bíró Sámuel visszaemlékezése”, in Hadtörténeti Múzeum Értesítője, 2017.
Süli Attila: „A dévai vár 1848–49-ben”, in Művelődés, 2018/június.
Téglás Gábor: Hunyadvármegyei kalauz, Erdélyi Kárpát-Egyesület, Kolozsvár, 1902.
Veress Endre: „A dévai vár és curia 1640-i összeírása”, in A Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat 16. évkönyve, Déva, 1907.
