Biden Angela Merkel német kancellárnak már korábban tudomására juttatta, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben voltaképpen „a szabad világ megmentéséről és világrendszer tektonikai mozgásainak megfékezéséről” van szó. Az amerikaiak szerint a legtöbb berlini bürokrata megreked hamis közönyében és a párbeszéd örökös mantrája mögé bújna. Ehhez járul a német gazdasági érdekekre való folytonos hivatkozás is.
Angela Merkelnek odahaza is vannak már bírálói. Sokan úgy vélik, hogy a német kormány eltúlozza a Kínába irányuló német export jelentőségét. Az utóbbi ugyanis a teljes német árukivitel mindössze 8 százaléka. Ausztrália esetében ez az arány 39,7, a Japánéban 22, még az az Egyesült Államokéban is csak 8,7 százalék.
Washington abban reménykedik, hogy az őszi kancellárcserével a német kormány álláspontja is megváltozik, s végre az európaiakat is sikerül megnyerni a „szorosabbra fogott transzatlanti együttműködés” ügyének. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy Európa is részt vállal egy – Oroszország és Kína növekvő hatalmát „megtörni hivatott” – világszintű katonai partnerség kialakításában.
Hogy tényleg nem babra megy a játék, és Amerika kész bármi áron megvédelmezni Amerika nemzetközi dominanciáját, s ezzel megakadályozni a gazdasági és katonai erőviszonyok további eltolódását, jól jelzi, hogy a G7-ek csúcstalálkozójára Kína legfontosabb ellenlábasai, Ausztrália, India, Dél-Korea, Japán és Dél-Afrika is hivatalosak voltak. (A G7-ek csapatába hivatalosan csupán Japán tartozik bele.) Ausztrália, Japán, India és az Amerikai Egyesült Államok egyébként Dél-Ázsiában egy négyhatalmi mini-NATO-t is fenntart, amelynek elsődleges funkciója szintén az amerikaiak csendes óceáni érdekeinek képviselete.
Biden NATO-közgyűlésen való részvétele és Angela Merkellel való konfrontációja világosan jelezte, hogy az amerikai elnök nem csak Indiát és Dél-Afrikát próbálja megnyerni a Kínát és Oroszországot bekerítő világszintű stratégiai partnerségnek, hanem Európát is. Odáig menően, hogy a NATO-csapatok számára a csendes-óceáni térség is hadműveleti területté válhasson. A cél annak megakadályozása, hogy Kína érvényesítse Tajvanra támasztott igényeit és Hongkong autonómiáját végképp felszámolja. Ugyanakkor Amerika Oroszországnak a Krím-félsziget fölötti uralmát és Kelet-Ukrajna orosz többségű területeinek autonómiatörekvéseit sem hajlandó legitimnek elismerni. Ahogyan Oroszország és Kína arktiszi törekvéseit sem.
Amikor Graham T. Allison 2012-ben a Thuküdidész-csapda (Thucydides Trap) című Financial Times-beli cikkét, majd 2017-ben Háborúra rendeltetve (Destined for War) című könyvét megjelentette, amelyekben Athén és Spárta öngyilkos háborúskodásának analógiájára az Amerika és Kína közti dominanciaharc veszélyeit tárta föl, sokan még úgy vélték, hogy rémeket lát. Az újabb fejlemények azonban kétségtelenné teszik, hogy a világrendszer valóban világháborús konfrontációk küszöbére jutott. Új katonai és gazdasági szövetségek kezdenek kialakulni. Hogy Európa ebben a konfliktusban hol foglal helyet, még ma is bizonytalan. A német-kínai és német-orosz gazdasági kapcsolatok, s az európai hatalmi viszonyok esetleges átrendeződése (lásd Olaszország és Franciaország jobbra tolódásának nyilvánvaló esélyét) Amerikának nem föltétlenül kedveznek. A NATO-partnerség „szorosabbra vonása” adott esetben talán arra is alkalmassá válhat, hogy Amerika önnön szövetségeseit is sakkban tarthassa…
Hogy Amerika és Kína, illetve Oroszország viszonyában csupán erőpróbáról (egymás elszántságának kitapogatásáról) vagy valódi háborús készülődésről van-e szó, e pillanatban nehéz megítélni. Az azonban fájdalmas tény, hogy úgy tűnik: a felek adott esetben a háborús konfliktusoktól sem riadnának vissza. Egyelőre még a látványos hadgyakorlatoknál tartunk, de félő, hogy több is jön talán.
Mindkét oldal hatalmas katonai potenciállal rendelkezik, s nem a legjobb ómen, hogy Trump az atomsorompó egyezményt is felmondta. Biden azt ígéri, hogy visszaállítja. A viták azonban egyelőre arról folynak, hogy az első atomcsapás lehetőségéről való lemondás milyen kockázatokat hordoz magában. Az uralkodó nyugati vélemény az, hogy a másik fél iránti bizalom (mert az egyezmény ezen alapult) kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a jóhiszemű felet. De ha nem bízunk abban, hogy a másik fél az atomháborútól visszariadna, már csak a véletlenen múlhatna, hogy kirobban-e egy pusztító háború, amelyben a vesztésre álló fél egy végzetes atomháború kockázatát is felvállalva próbál „egérutat” nyerni.
Elég beleolvasni a nyugati vagy a keleti lapokba, belehallgatni a rádió és tévéadásokba, hogy ráébredjünk, a háborús propaganda mindkét oldalon dübörög. Még a viszonylag józan Welt am Sonntag is oldalakon át vádolja Kínát megalapozott és megalapozottnak vélt vádakkal: kémkedéssel, lobbizással, a „szabad világ” szabad polgárainak megvásárlásával. És az analóg vádakkal a kínaiak, illetve az oroszok sem maradnak adósok.
A helyzeten lényegileg Biden és Putyin genfi találkozója sem változtatott. A mosollyal egybekötött kézfogásoknak a jeges hangulatot nem igen sikerült leplezniük. A szűkszavú és semmitmondó nyilatkozatok Putyin szóvivőjének, Peszkovnak a jóslatát látszanak igazolni, miszerint a találkozó nem lesz történelmi jelentőségű. És valóban nem lett. Pusztán annyi történt, hogy a viszony mélypontján mindketten kénytelenek voltak legalább „a stratégiai stabilitás” igényének hangoztatásával „nyugtatgatni” a közvéleményt…
Allison talán mégsem pusztán rémeket látott. Az I. világháborút még senki nem tudta elképzelni, s a második lehetőségében az utolsó pillanatig kevesen hittek. Pedig az elhibázott döntések várható következményei kezdettől egyértelműek voltak. Egy újabb világháborút mi sem tudnánk elképzelni, de vajon nekünk már lenne hozzá elegendő fantáziánk?
Nos, ez az, amiben én sem lennék egészen bizonyos…
