Most éppen vitorlázni invitál egy sportokkal és borokkal barátkozó társaság: le az Adriára, mint a dédszülők egykoron és rendszerint. Addigra ez a háború (vagy a rá pazarolt figyelem) alábbhagy, a járványnak épp tarajló hulláma is elalél, beígért gazdasági válságunkról meg kiderül, hogy tényleg krízis, nem is átlagos, de azért mégsem akkora.
Futólag lenyugszik jobb és bal belharca honunkban, Pesten megemésztik a soros kétharmadot, Budán pedig… tekintettel a különleges hőhullámokra, Kovács Gergelyék fővédnöksége alatt elmarad az évek óta folyton beütemezett ebshopping. Lesznek város-, meg magyarnapok, állandó bozsgás és feszt ivál a Kincsesben, mintha az utóbbi három évet valaki zárójelbe tette volna – robusztus szögletesbe, „biztosamibiztos” alapon. Kedvünk is kerekedik mindehhez, gondosan elspájzolt (prae)diszpozíció-adagokat lehet majd elékapni, aki meg nem tervezett távlatosan, az kölcsönöz, s ha nem, hát megjátssza magát. Nehogy a képből kilógna, mikor itt mindenkit felvet a hepinessz!
Tudván, hogy az időt menedzselni, a hangulatot kreálni, a tónuszt meg ütemezni illik mostanában, amikor esélye sincs a kapkodásnak, a mindent összekutyuló imprónak, amikor végre módunkban áll modulokban látni gyermekeink nyári vakációját, amikor a kétszámjegyű pénzhígulás megedzi majd fejszámolói reflexeinket, s amikor végre leszámolunk azzal, hogy megszámoltattunk és millió gondunk közül az is kikerül, hogy vajon lettünk-e milliónyian már megint, s hogy Váradon az egyötöd, meg legalább húsz más településen, ahol évtizede hogy rezegni kezdett a 20%-os léc… tudván, hogy egy mondat, bármilyen lendületes meg körkörös, meddig bírja a terhelést, egyszóval: mindezek dacára és akár mindettől függetlenül ott lebeg lelki szemeink előtt az eszményi nyár, a megénekelt, az albumba kívánkozó, a majdani nosztalgiát keltő szaka az évnek; berendezni, megdizájnolni, s közben elbíbelődni a részletekkel – több mint perverziót horzsoló önámítás, valóságos szellemi mutatvány, találékonyság és bősz céltudat furfangos próbatétele.
Nemcsak hogy műfajtól dezertált, de gondolatiságában is álságos a szöveg – dohog e bekezdéshez érve a Szabadság olvasóinak kritikusabbja, kikből, a sajtóintézmény szerencséjére, van még elegendő arányban és minőségben. Miért hadovál itt a közeljövőről és középperspektíváról, mikor nekünk az itt és most, meg az ott és mást között kell döntenünk szinte percenként, leküzdve kishitűségek, ellenérzések és rögzült balítéletek tömkelegét? Hogy holnap mennyi lesz a retek kötése, s mitől oldódik a kékítős ég vizén túl a tavasz teljében rügyre fakadó aszténia, hát ilyen rögtöni gondokra kellene konkrét és hathatós, egyben árnyalt és szabatos választ adnia egy jegyzetnek, nemdebár?
