Olyan, amellyel a magasba szállhatnék fel, és még annál is fennebb, a Holdra, a Marsra, ki a Tejútrendszerből, a szomszédos galaxison át a végtelen semmibe. Ezért mindig irigyeltem a barátnőm hatalmas diófára illesztett hintáját. És borzasztóan idegesített, hogy ott volt egy karnyújtásnyira tőle az intergalaktikus utazás lehetősége, s ő nem élt vele. Amúgy a csodának vélt dolgok elvesztik a varázsukat, mire a szürkébb felnőttkorba érünk. Már nem létezik Télapó, angyalka, a felhőkarcolóknak vélt épületek pedig négyemeletes tömbházakká zsugorodnak. S az ember kevésbé/egyáltalán nem veszi észre maga körül az igazi varázst, a csodákat.
*
Az ablakon keresztül a telihold álmatlanságot hint a negyedik emelet kicsi szobájára. Az üvegajtón keresztül beszűrődik a szomszéd szobából a tévé fénye. Mama nézi a híradót. Vagy valamit, amit ő szokott. Őszintén: sok mindent. Amikor kicsi voltam, még én is néztem vele egy török sorozatot, s gyermeki tudatlansággal csodálkoztam rá, hogy a néni a tévéből nem is annak a felesége, akit a filmben véltem férjének. Régen volt ez már. Mama a legkisebb dologban is megtalálja az örömet. Amikor parfümöt adtam neki ajándékba, dobozostól a vitrinbe tette, és mindennap onnan vette ki, spriccelt vele egyet a blúzára, majd gondosan visszacsomagolta, s behúzta az üvegablakot. Mama sosem kiabál, nem szereti a zajt. Sohasem mondta ki, hogy vágyott volna valamire. Most sem. Te el tudnád képzelni a mai világban, hogy valaki ugyanazt a monoton munkát végezze majdnem fél évszázadon keresztül? Én nem. Tudom, hogy lelke mélyén gyógyítani szeretett volna. Sokszor idéz a gyógynövényes könyvből, hogy a sárgavirág-kenőcs erre vagy arra jó. S hogy „a csihántea az én gyógyszerem”. Ezért mindig neki magyarázom el a megtanult biológialeckét. Ez már kisebb rituálévá nőtte ki magát. Mama, megyek magyarázni a bioszt, holnap felmérőt írunk! Bemegyek a szobájába, törökülésben a franciaágy szélére telepedek, és kiterítem magam előtt a füzetet. A fotelben ül, lehúzza a híradó hangját, s a nagy sárga macskát az ölébe veszi. És én magyarázni kezdek. Ő pedig hallgat. Engem hallgat. Mama sohasem panaszkodik. Ő mindig csak szeretett. Most is szeret. Én is nagyon szeretem. Másokért él. Minden kis szeretetét odaadja annak, akit szeret. Magának már alig marad ebből a mézédes gyógyírból. Ha bármilyen ételt készít, Mama mindig nekünk is küld a finom falatokból. Mindent bebogoz. És minden kis zacskót megtart. Amikor megdicsérem puha bőrét, mindig beavat a szépsége titkába, miszerint Niveát használ negyven éve. Mintha még mindig benne lenne a 89 előtti reflex... Barátnőmként sétálok vele az utcán. Azt mondta róla a szomszédfiú, hogy ő még nem ismert olyan jó embert, mint Ő. És neki van igaza. Mama számomra igazi csoda!
*
A mai világban mindenki a nagybetűs életre vágyik, fantasztikus karrierre, pénzre, elismerésre, hírnévre... De ki vagyok én, hogy az embereket elítéljem, hiszen még én sem tudom, mit kezdjek magammal. A mai gyermekek nem tűzoltók, hercegnők, tanító nénik akarnak lenni, hanem bizniszmenek, híresek, internetsztárok. Mindenki egyből a csúcsra akar törni, mint egy rakéta, amelyet ha begyújtanak, egyből felfelé száguld. Vagy eléri a célt, vagy semmivé válik... Te csak válaszd a hintát. Miközben az ég felé szállsz, a szél belekap a hajadba, elméd pedig megállíthatatlanul a végtelenségbe repül, ám a következő pillanatban irányt váltasz, a cipőd orra szinte a földet súrolja, földet érsz, és megmaradsz embernek. Ez az igazi csoda!
