Csíkszeredai Régizene Fesztivál
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium dísztermében lépett fel szerda este a svájci Alta Bellezza együttes, amelynek tagjait – Ann Allen (schalmei), Hanna Geisel (schalmei, dudák), valamint Nathaniel Wood (tolótrombiták, harsonák) – az alta capella fúvósegyüttesek hangzásvilága iránti rajongás, és a közös zenélés során kialakuló tökéletes harmóniák öröme hozta össze. A fesztivál műsorfüzetéből az érdeklődők megtudhatták, hogy az alta capella egy szoprán és egy alt schalmeiből, valamint egy tolótrombitából álló fúvósegyüttes, amely meghódította a 14., 15. századi Európa nemesi udvarait és városait. Az együttesek, amelyek a kor polifonikus zenéjét játszották, sokféle rendezvényen biztosították a tánczenét, növelve az esemény pompáját.
A közönség azt már a zenekar tagjainak humoros, őszinte és egyszerű bemutatóiból tudhatta meg, hogy miért is váltak ezek a fúvósegyüttesek ennyire népszerűvé a 14., 15. században. Mint rávilágítottak, ez a felállás, azonkívül, hogy rendkívül impozáns hangzásával emelte egy-egy esemény színvonalát, nagyon hangos volt, amely a „hangosításmentes” középkorban igazán jól fogott egy-egy összejövetelen. Ugyanakkor ezeket a hangszereket, a sokkal kényesebb húros hangszerekkel ellentétben, bárhol és bármilyen időjárásban meg lehetett szólaltani. „Igazából ez egy darab fa, néhány lyukkal. Bárhova elszállítható, bárhol lehet rajta játszani”, mutatta be röviden a schalmeit Ann Allen, amelyet a modernkori oboa elődjeként tartanak számon.
Nathaniel Wood szerint, aki a rézfúvós hangszereket szólaltatta meg a koncerten, a fafúvós hangszerek voltak a lelke és a szíve ezeknek a formációknak. A két schalmei harmonikus párbeszédébe kapcsolódott be, ezek hangzását egészítette ki a kissé ércesebb tolótrombita, a ma ismert harsona elődje, amelyet a testvérem praktikusan csak huzigálhatós gordiuszi csomóként írt le. A rendkívül csavart testű, kecses és törékeny, jellegzetes hangzású tolótrombita tökéletesen simult a két fafúvóshoz, a három hangszer közös hangzásvilága pedig minden érdeklődőt visszarepített a középkori királyi udvarokba, megelevenítve a kor jellegzetes zenés összejöveteleit, táncokkal, ruhákkal együtt.
Az Alta Bellezza a csíkszeredai koncerten a Triste plaisir című válogatását játszta, amely főleg Guillaume Dufay (1397–1474) és Gilles Binchois (1400–1460) zenéjéből áll össze. A két zeneszerző, de kortársaik is – ezekből is kaptunk ízelítőt a koncerten – muzsikájukban próbáltak elszakadni a középkor hangzásvilágától, és már kísérleteztek a reneszánsz jellegzetes polifonikus zenéjével. A három hangszer közt nem volt meg a dallam–kíséret viszony, mindhárom egyenlő szerepet kapott a polifónia megteremtésében. A művek általában több, rövidebb, többszólamú részből álltak, amelyek mindig egy záróakkordban találkoztak, csengtek egybe.
A zeneműveket az együttes tagjai régi kéziratokban kutatják fel – a Csíkszeredában játszott válogatásban például I. Mária burgundiai hercegnő táncoskönyvéből megtanult zeneszámok is szerepeltek –, az anyag feldolgozásakor pedig arra törekednek, hogy a forrásműveket a lehető legeredetibb formájukban adják elő, miközben próbálják azokat a 21. századi ember számára is fogyaszthatóvá varázsolni.
A koncertnek két momentuma volt, amely rám a meglepetés erejével hatott. Egy dalban az egyik schalmeit és a trombitát dudára cserélték, a duda–schalmei duó hangzása pedig igazán izgalmas volt: a duda dús, mély és szomorkás világát mintegy feloldotta a másik fafúvós, a kettő párbeszéde pedig igen elengáns muzsikát teremtett.
A másik hasonlóan meglepő momentum az volt, amikor az együttes tagjai közölték: a 15. században ezek a fúvósformációk gyakran improvizálták a tánczenét. Mint mondták, az improvizációk alatt egy hangszer felvállalta az általában hosszú hangokból álló alapstílus játszását, a másik kettő erre játszott rá. A közönségnek persze nemcsak elmondták, hogyan szólt az improvizált tánczene, egy kedvenc korabeli táncdalukat felhasználva be is mutatták a folyamatot.
(Borítókép: A svájci Alta Bellezza együttes tagjai arra törekednek, hogy a forrásműveket a lehető legeredetibb formájukban adják elő. Fotó: Szigeti Vajk István)
