Időben indulunk. Díszmagyarban vonulunk lefelé. A korona Luca kezében.
Sétálunk a sáros utcán. Nincs ebben semmi. Míg el nem iramodik a legénykénk, mint akit darázs csípett meg.
Nem, nem történik semmi.
Jön szembe egy népes cigánycsalád. Sok gyermek, fehérnép és egy lágyan tántorgó férfiember.
Nem, nem történik semmi – mantrázom magamban. Pedig pontosan tudtam.
Botlik a gyermek. Csúszik is térden, két kezét maga elé tartva.
Egy percnyi csend. A cigaretta megáll a nő kezében, slukk bentreked. Az ember kijózanodik menten a tekintetemtől. Ő mer megszólalni először. Kedvesen. Nyugodtan. Tisztán.
– Nincs semmi baj, fel kell állni, menni kell tovább, legénke!
Most hogy mondjam neki, hogy ez egy király, Boldizsár király, alig negyed óra ha van kezdésig?
A gyermek ordít, nem másért, csak mert sáros mindkét keze. Látom, mindkét térde is.
Gyorsan kell dönteni. Merre? Átöltözni nincs idő. De így sem állíthatunk a szereplésre.
Visszafordulunk. Nyitom a kaput, de nincs forgatókönyv. Semmi.
Kezetmosunk. Megnyugszik. Nézem a két sáros térdecskét. Veszek egy nedves törlőt, hátha megoldás. Gyorsan, gyorsan, csak sikerüljön. S láss csodát, kijön a sár a sárga bársonyból. Csodaélmény!
Közrevesszük öcsköst, repítjük az előadásra. Nem is utolsóként érkezünk.
Boldizsár királyunk legkisebbként a csoportból lazán ügyes! A műsor csodás.
Én meg azon gondolkodom, hogy az angyalok itt vannak, ha hisszük létüket, kiveszik a foltjainkat és addig súgják fülünkbe, hogy nem, nem történik semmi rossz, míg el nem hisszük. Onnantól már mi más is történhetne velünk, mint a jó?!
(2019, Kézdiszárazpatak)
(Fotó: Csurulya Adél)
