Interjú Nagy Zoltán baritonnal
– Mekkora kihívásnak számít az előadó számára a bohém zenész szerepe?
– Schaunard jelenetével indul a darab, ezért már a negyedik percben a színpadon kell lennem, ilyen szempontból is nagy próbatétel. Másfelől… míg a tenornak két és fél óra áll rendelkezésére a kibontakozásra, Schaunardnak gyakorlatilag tíz perc alatt kell mindent megmutatni: magas hangot, mély hangot, középregisztert, dinamikát. Muszáj alaposan odafigyelni a játékra is, egyrészt mert elég szűk a tér, nagyon élethű a manzárd hangulatot megteremtő díszlet, alacsony tetőgerendákkal. Másrészt az operaház hatalmas, a zenekari árok, a karmester messze van a színpadtól, alig látni.
Különben nagyon élvezem, első szerepeim egyike. Mindig úgy értelmeztem, hogy Schaunard Puccini maga. A muzsikus, aki zeneórákból él, az így szerzett pénzt pedig a barátokkal bohém módon elveri. De nem csak jópofa, hanem nagyon érzékeny karakter is, hiszen rögtön érzékeli, hogy baj van, hogy Mimi halálosan beteg.
Amikor a kolozsvári román operában először énekeltem Rossini A sevillai borbély vígoperájában Don Basiliót, kollégám, Titus Pauliuc azt mondta: „te a Schaunardból és Escamillóból fogsz élni!” Úgy tűnik, igaza volt. Ennek ellenére elérkezettnek látom az időt arra, hogy elbúcsúzzak ettől a szereptől. Megfogadtam, addig fogom énekelni, amíg be nem töltöm a negyvenedik évet, és ez idén esedékes. Úgy érzem, ebből a szerepből a maximálisat kihoztam már. Kolozsvártól Bukaresten, Jászvásáron, Lipcsén, Nizzán, Antwerpenen, Genten, Szingapúron, Budapesten keresztül a Covent Gardenig szép kis pályafutása volt. Néhány éve a Bohémélet másik bariton-szerepét, a Marcellót is éneklem párhuzamosan, ezzel a román operában debütáltam. Szerencsém volt, hogy a kolozsvári operák színpadán több szerepet is kipróbálhattam, ami nagy luxus.
– Milyen élmény ilyen szereplőgárda tagjának lenni?
– Rendkívüli tapasztalat. Angela Gheorghiut régebbről ismerem, fantasztikus jelenség, még mindig eláll a lélegzet a színpadon, nézőtéren, amikor megjelenik. Nagyon karizmatikus egyéniség az előadásmódja, Mimi interpretációja egyedi, bátran mondhatjuk, továbbra sincs vetélytársa ezen a téren. Londonban imádják, Gheorghiu gyakorlatilag itt „született”, „Covent Garden-product”. 1994-ben ő énekelte a Sir Solti György karmester által rendezett Traviata főszerepét, ami meghozta számára a világhírnevet. Itt „rászabva” jöttek létre produkciók, a Tosca, az Adriana Lecouvreur…
Mindeddig nem volt alkalmam egy előadásban fellépni vele. Volt férjével, a nem kevésbé híres Roberto Alagnával viszont igen, elsősorban Bécsben, amikor a társulat tagja voltam. Sajnos 2020-ban a világjárvány miatt elmaradt az a Carmen-előadás, amelyre a Stade de France-on 60 ezer ember előtt került volna sor, és ahol Alagna énekelte volna Don Josét, én pedig Escamillót.
Ştefan Poppal sokat játszottunk együtt, Andrej Zsilinovszkijjal pedig a moszkvai Balsojban találkoztam első alkalommal, ahol a Figaro házasságában a gróf szerepét énekeltük két különböző szereposztásban. A próbák nagyon jó hangulatúak, románul és olaszul folyik a társalgás, rengeteget nevetünk.
– Említetted, hogy több szerepet Kolozsváron „próbálsz ki”. A Selmeczi György rendezte Aidában tavaly Amonasro szerepét énekelted, aztán jött a hír, hogy egy bécsi produkcióban kamatoztatod majd a kolozsvári tapasztalatot idén nyáron
– Szentmargitbánya – egy volt kőfejtő – Ausztria legnagyobb szabadtéri színháza, szinte nyolcezer férőhelyes, gyönyörű környezet, 2011-ben már énekeltem ott Mozart Don Giovannijában. Idén június és augusztus között grandiózus Aida-sorozatra kerül sor, háromszáz statisztával, száztagú zenekarral Thaddeus Strassberger rendezésében és Giuseppe Palella gyönyörű jelmezeiben. Tizennégy előadásra kaptam felkérést, a bemutatót élőben közvetíti az osztrák nemzeti tévéadó. Ami pedig a kolozsvári Aidát illeti, arra az előadásra, amelyben én énekeltem Amonasrót, meghívtam inkognitóban egy-két szereposztó igazgatót – így kaptam meg a bécsi produkcióban a szerepet. Itt kell megjegyeznem, nemcsak a kísérletezés kedvéért volt fontos, hogy elénekelhettem a kolozsvári színpadon Amonasrót, hanem mert különben is nagyon szívesen dolgozom az otthoni kollégákkal, barátokkal. Imádom a zenekart, egyféle kémia működik köztünk. Ha úgy adódik, mindig szívesen jövök, de nem akarok tolakodni, mert rengeteg jó énekes, bariton van Kolozsváron, jobb, ha azok kapnak lehetőséget, akik otthon vannak. Szívesen segítek is, van olyan fiatalabb kolléga, aki az én segítségem nélkül talán ma is a filharmónia énekkarában énekelne, most pedig jelentős operaházakban szerepel. Számomra minden színház fontos, minden előadás. Ha most arra kellene válaszolnom, mikor izgultam a legjobban, Aranyosgyérest mondanám, amikor megkaptam a város díszpolgári címét, és ezt követően koncertet adtam néhány zenész barátommal a román opera zenekarából.
– Mennyire jelentős szerep Amonasro egy bariton pályafutásában?
– Amonasrót azért vállaltam, mert ez hangilag nem számít megterhelő szerepnek. Megvannak benne a drámai pontok, de az egész lényegében egyetlen nagy duettből áll, Amonasro és Aida duettje, amely az egyik legszebb kettős a darabban. Különben mindig vigyáztam, hogy ne terheljem a hangomat. Sok pályatársamnál láttam, akikkel együtt kezdtünk, hogy jól indult a nemzetközi karrierjük, de csak 5–6 évet tartott, mert nem vigyáztak a hangjukra. Igyekeztem más hibáiból tanulni, éppen ezért nem esett nehezemre Schaunard szerepét énekelni százszor is, ha kellett. Ha a Marcellóval kezdtem volna tizenöt évvel ezelőtt – és megvolt rá a lehetőség –, talán ma már nem lenne hangom. Türelmes ember vagyok, megtanultam kivárni a dolgokat, ezért nem ment tönkre a hangom, nem égtem ki.
– Gondolom, az elmúlt év egyik rangos eseményének számított a novemberi bécsi jótékonysági gála is, ahol szintén világsztárokkal léptél fel…
– Háromévente szokták megszervezni a gálát. Az elsőn is énekeltem, akkor én voltam a legfiatalabb fellépő. A Bánk bánból a Bordalt adtam elő, gondoltam, legyen valami olyasmi, amit soha nem hallottak Bécsben. Nagyon élvezte a közönség. Másodszor a Musikverein adott otthont a gálának, itt tartják a híres újévi koncerteket is. Ez alkalommal Dulcamarát énekeltem a Szerelmi bájitalból. Idén a Konzerthausban a Hoffman meséiből a Tükör-áriát adtam elő.
A gálákon minden alkalommal világsztárok sokasága lép fel. Az ideit Camilla Nylund nyitotta meg, fellépett a híres orosz származású szoprán, Anna Netrebko is, következett Feruccio Furlanetto, René Papé, hogy csak néhányat említsek. A szervező a bécsi Ristorante SOLE, a neves „művész-étterem” tulajdonosa, az operarajongó Aki Nuredini. A gálát követően rendszerint két napig tart az ünneplés, a teljes Annagassét, ahol a vendéglő is van, lezárják.
– További szerepek? Mire készülsz a közeljövőben?
– Traviata, Boccanegra, Aida… Nem vagyok az a magas bariton, soha nem fogok például Trubadúrt énekelni. Kizárólag olyan szerepet vállalok, ami fekszik, a torkom rendszerint „megmondja”, mit. Virginia Zeanival annak idején megbeszéltük, kipróbáltuk nagyjából, hogy mi az irány. Persze, szeretem a kihívást: nemrég például Bécsben énekeltem Oliver Knussen operájában. Kortárs mű, nagyon próbára tesz, nehezen tanultam meg, de gyönyörű rendezés volt, tíz telt házas előadással. A Covent Garden után Svájcba megyek, egy Wagner-produkcióban lépek fel, a Siegfriedben én éneklem Alberich szerepét. Lesz majd Prokofjev-előadás is Bécsben.
Puccini, Verdi, Wagner – de mindig vigyázok arra, hogy legyen egy Mozart is a repertoárban, hogy a hangom friss maradjon. Igyekszem bel cantót is énekelni, hogy ne sérüljön a hang rugalmassága. Többször elmondtam: nem kívánok hosszú karriert, nem akarok minden áron és állandóan énekelni.
– Virginia Zeanival tanulni, gondolom, hatalmas lehetőség, élmény egy előadóművész számára.
– Én vagyok az utolsó növendéke. Tavaly halt meg. Mikor megismertem, már betöltötte 87. évét, ennek ellenére rendkívül aktív, szellemileg friss, szeretetre méltó személyiség volt. A világ legjobb Traviatája… egy legenda.
Floridai barátaim mutattak be neki. Nagy csokor virággal állítottam be Palm Beach-i villájába, románul köszöntem, nagyon meglepődött. Annyira közvetlen volt, be se léptem, már kérte, énekeljek valamit. Próbálkoztam egy román népdallal, nagyon tetszett neki. Szerelem volt első látásra.
Évente kétszer visszamentem hozzá, sok mindent tanultam tőle. Mondta: „Zoltán, fel kell készülni minden szerepből, mert ki tudja, meddig élek. Most átvesszük, aztán 6-7 év múlva beérik”. Át is vettük: Traviata, Rigoletto, Boccanegra, és persze Amonasro az Aidából. Többnyire negatív szerepek jutnak nekem, nem vagyok hozzászokva a hősszerelmesekhez, többek közt ezért is esett nehezemre Leoncavallo Bajazzók-jában Silvio szerepe. Ez hangilag is nagy kihívás volt. Én valamikor basszbaritonból indultam, a Silvio pedig lírai bariton. Nem volt feltétlenül sikeres. Többnyire „kinyögtem”…
– Virginia Zeanin kívül kik voltak mestereid?
– Gheorghe Roşuval kezdtem a kolozsvári zeneakadémián, aztán az opera másik nagyasszonya, Mariana Nicolesco felfedezett, ott is indult a pályám, Brăilán, majd Bukarestben. Miután 2007-ben megnyertem a Hariclea Darclée nemzetközi énekversenyt, Boris Bakow segítségével a salzburgi Mozarteumba kerültem, ott mesteriztem. A híres basszus különben a Kolozsvár melletti Mócson született, édesanyja magyar, apja orosz. Még az 1989-es fordulat előtt kitelepedett Ludovic Spiess ösztökélésére. Énekesi karrierje mellett tanárként is tevékenykedett, ő ajánlott be a Mozarteumba.
Ez abban az évben volt, amikor nem sikerült főállásban elhelyezkednem se a magyar, se a román operában és megpályáztam egy zenetanári állást Besztercén a zenelíceumban. Meg is kaptam a „posztot”, de nem foglaltam el, szeptember 1-jén már Salzburgban voltam szép ösztöndíjjal. A Frohnburg-kastélyban szállásoltak el, ott, ahol A muzsika hangja filmet is forgatták.
És ha már mestereimről kérdeztél, akkor el kell mondanom – sokadszorra –, hogy pályafutásom valójában a kolozsvári Református Kollégiumból indult, Székely Árpád volt igazgató, kórusvezető nélkül ma nem itt tartanék. Mindig szívesen térek ide vissza feltöltődni, a kollégium karácsonyi koncertje az év egyik legfontosabb eseménye volt számomra. Most karácsonykor nem tudtam hazajönni, ezért amikor szlovák kolléganőm, Jolana Fogasova, akivel a kínai Xi’an-ban együtt énekeltünk Carment, meghívott a pozsonyi Szent Sebestyén-katedrálisba adventi koncertre az ottani gyerekkórussal, szívesen elvállaltam, ugyanaz volt a hangulat, mint otthon. Csak remélni tudom, hogy a kórust, ahol én is kezdtem, ahol az első szólókat énekeltem, a mostani vezetőség is prioritásként kezeli…
– Említetted, nem kívánsz hosszú énekesi karriert. Van élet a színpadon túl is?
– A realitásérzékem megmarad. Különben máris vannak konkrét terveim a színpadtól való visszavonulásra. Azon kívül… szeretek élni! Élvezni az életet! Igyekszem évente körülbelül hat szerződést vállalni, de az is sok. Az osztrák Alpokban van egy kis házam, ott szoktam meghúzódni két produkció között.
Sok helyre eljutottam az életben. Olyan helyekre, amelyekről harminc évvel ezelőtt Aranyosgyéresen gondolni sem mertem volna. Akkor az volt álmaim netovábbja, hogy bekerüljek a kolozsvári magyar opera társulatába. Ez nem jött össze, és talán ez volt a szerencsém.
– Mennyire fontos a szerencse egy énekesi karrierben? Az adottságok, és a sok munka mellett…
– A szerencse fontos, de az nem jön magától, keresni kell. Keresni, felismerni, megragadni a lehetőségeket. Nincsenek véletlenek, és az embernek semmi se pottyan az ölébe. Én nagyon megdolgoztam mindenért, és ez így volt jó. Az én nagy lehetőségem a Mariana Nicolesco által Kolozsváron meghirdetett mesterkurzus volt. Amikor meghallott, rögtön foglalkoztatott, elvitt Svájcban, Franciaországba, Olaszországba. Aztán megnyertem a brassói román dalversenyt – magyarként, majd a Hariclea Darclée versenyt.
Feltaláltam magam. Angolul tudtam, hála kiváló angoltanárnőmnek, volt osztályfőnökömnek, Kulcsár Gabriellának a Református Kollégiumból, de meg kellett tanulnom németül, olaszul és franciául is. Az idegen nyelvtudás nemcsak a szerepek miatt fontos, hanem a kommunikáció szempontjából is. Négy éve nincs menedzserem, magam rendezem a szerződéseimet. Mióta egyedül csinálom, sokkal jobban működik a dolog, a következő két évre teljesen le vagyok foglalva.
A hang persze fontos, de ma már az sem elegendő, sokat számít a megjelenés is. Változtak a szempontok. Nem azt mondom, hogy ez jó, de a mai rendezők számára sokat nyom a latba a külső is, a hangi adottság egyre inkább háttérbe szorul. Mindebben nagy szerepe van a közösségi médiának. Az Instagram, a Facebook által kreált párhuzamos látszatvilágnak, amelyben a művészek kinézete, magánélete érdekesebbnek tűnik művészi teljesítményüknél. Ha ugyanis az Azúr-partról posztolok szelfit, sokkal több lájkot kapok, mint egy színpadi produkció alkalmával készített fotóra.
Felszínes világ… Mondtam is magamnak, addig fogok Escamillót énekelni, amíg van hajam. Mert egy kopasz Escamillo szörnyű. Parókával pedig még szörnyűbb…
Borítókép: Schaunard szerepében (Bohémélet, Londoni Királyi Operaház, 2022)
