A felhajtás indokolatlanul nagynak, sőt néha indokolatlannak is tűnt. A filmrajongók ugyanis hajlamosak túlzásokba esni, ha jól ismert, karizmatikus alkotók új projektbe fognak (hogy esetünkben csak a rendezőket említsük: Greta Gerwig és Christopher Nolan), és heteken, hónapokon keresztül témában tartani olyan műveket, amelyeknek addig csak az előzetesét dobták piacra. Nem ez az első eset a filmtörténetben, amikor két teljesen eltérő esztétikájú blockbusternek (kasszasikernek) ígérkező alkotás ugyanazon a napon válik hozzáférhetővé a publikum számára. Megtörtént ez például 2008-ban is, amikor a Mamma Mia! névre keresztelt, ABBA-dalokkal operáló romkom-musical első részét vetítették A sötét lovag című, sokadik Batman-filmmel egyidejűleg.
Azóta változott a közösségi média, és ami fontosabb: a mémkultúra. Ezt az internetes jelenséget nehéz érdemben, pár szóban vagy sorban összefoglalni, így ismét a puritán egyszerűsítéssel élve definiáljuk. A mémek olyan vicces(nek szánt) képek, amelyek mára főleg a milleniális és Z generáció mindennapjainak, online tevékenységének szerves részei, a maguk sajátos világával, (képi) nyelvezetével a virtuális tér jellegzetes dialektusaként üzemelnek, és nincs olyan hír, esemény, amelynél ne bukkannának fel (nem kímélték a Titan merülőhajó esetét, a brit dinasztiában bekövetkezett változásokat, a kanadai erdőtűz egyesült államokbeli lecsapódását sem – hogy csak néhány közelmúltbeli jellegzetes esettel demonstráljuk állításunkat). Az itt felsorakoztatott polgárpukkasztó példák ellenére a mémek természete alapjában véve nem kártékony: ezt mutatja a Barbenheimer-jelenség is.
Az internethasználók ugyanis közös plakátokat kreáltak a Barbie és Oppenheimer filmeknek, közös előzeteseket vágtak nekik, az egyik film karaktereit a másik látványvilágába helyezték át és fordítva. Sőt a Pink Floyd és a The Beatles híres albumborítóira is felkerült Margot Robbie (a Barbie sztárja) és Cillian Murphy (az Oppenheimer címszereplője).
Mondhatnánk ezek alapján, hogy a felhajtás leginkább a vicc kedvéért született, és a két mű közös mémelése kreatív marketingfogás, de valójában ennél több húzódik meg a háttérben. Egyrészt azért, mert a Warner Bros. és a Mattel játékgyár Barbie-kampánya már hónapok óta tetemes tételben ontotta sziporkáit a közönségre. Nemcsak Facebookon, Instagramon és egyéb közösségi oldalakon találtuk szembe magunkat a szereplőgárda képeivel: rózsaszínben úszó ételek, ruházati cikkek jelentek meg a film reklámozására, de extrémebb esetet is jegyzünk – Malibuban például Barbie álomházát is felhúzták. Az Oppenheimer ennél szerényebben, ha úgy tetszik, hagyományosabban oldotta meg önhíresztelését: (a – többek között – Peaky Blinders sorozatból ismert) Cillian Murphy arcával és Christopher Nolan rendező mára sokat hallatott nevével. Úgy is mondhatnánk, az Oppenheimer nem robbantotta fel az internetet annyira, mint a Barbie.
A két film egy lapon (képen) való emlegetése valószínűleg lendített az Álomgyár covid-sokk utáni állapotán, megszólítva két egymással látszólag alig egyező rajongótábort. Elég a rendezők műveit vagy az alkotások témáját, atmoszféráját néznünk ahhoz, hogy megállapítsuk: ha az érdeklődő nézők preferenciáiból Venn-diagramot készítenénk, sovány vonal húzódna a két kör között.
A filmek rendezői ugyanis szignifikáns védjegyekkel épültek be a köztudatba. Nolan jegyzi például a Tökéletes trükk, a Memento, az Eredet, a Dunkirk és az Interstellar című alkotásokat, ahogy néhány jól sikerült Batman-filmet is. A rendező több művében is az elme, fizika rejtélyeit boncolgatja. Greta Gerwig ezzel szemben felnövéstörténeteket (coming-of-age), női perspektívákat, feminizmust képvisel a Lady Bird című alkotásával vagy a 2019-es Kisasszonyokkal.
A két film története is homlokegyenest eltérő. Az Oppenheimer valós történeten alapszik, az atombomba atyjának, J. Robert Oppenheimernek életét és munkásságát, felívelését és meghurcolását, sikerét és (több különböző szempont szerinti) bukását járja körbe realisztikus ábrázolásmóddal, váltogatva a színes felvételeket, a bűntudattal küzdő zseni látomásait és a fekete-fehér képkockákat. A Barbie a másik oldalon rózsaszín-dominált fantáziavilágba kalauzol, amelyből különböző közlekedési eszközöket váltogatva lehet eljutni a valóságba. Gerwig a feminizmus és a patriarchátus eszméit élő játékfigurákon keresztül tálalja, nemi és társadalmi szerepeket helyez górcső alá, női és férfi önképi, önkeresési dilemmákat jár körbe szórakoztató felhanggal.
Bár az utóbbi látvány és poénok szintjén sok csillogást ígér (szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt), a mémkészítők mégis arra hegyezték ki poénjaikat, hogy előbb végignézik a laza kikapcsolódást jelentő Oppenheimert, aztán a Barbie-t, aminek hatására megtörten átértékelik életüket és a világot, amelyben élünk. Olyan mémmel is lehetett találkozni, amelynek szövege szabad fordításban annyit tesz: „letesszük a gyermekeket az Oppenheimeren, hogy a felnőttek nézhessék a Barbie-t”. Nem is beszélve arról a mémáradatról, amely Greta Gerwig filmjének célközönségét macsó izomagyakként határozta meg, minden pozitív és negatív értelemben maszkulin férfiakként. Az internet népe tehát a látszólag sekélyes témát fajsúlyosnak bélyegezte, és bagatellizálta az egyik legpusztítóbb fegyver és megalkotója eposzát.
Meglehet, hogy csak az összeférhetetlenség látszatára felhúzott humor kedvéért születtek ilyen internetes viccek, viszont mindkét nagyjátékfilm megnézése után felfedezhető némi igazság a túlzások mögött. Elvégre minden viccnek fele igaz.
Kezdjük azzal, hogy a Barbie és az Oppenheimer a látszat ellenére nem áll annyira távol egymástól. Mindkét film az amerikai kultuszépítés és -rombolás eszközének tekinthető. Míg az egyik alkotásban az utópikusan tökéletes nő játék általi megjelenítése, ennek esetleges káros hatásai és a jelen patriarchátusának kritikája fogalmazódik meg, a másikban a tudomány politika általi kihasználása, feszült hidegháborús haladáskényszer mutatkozik meg (az Oppenheimer kapcsán is felmerülhet a patriarchátus kritikája, derül ki a Lewis Strausst alakító Robert Downey Jr.-ral készített Associated Press interjúból).
Mindkét film egyszerre tűnik erősen Amerika-centrikusnak (leginkább a szereplők és a történetek „mitológiája” miatt), miközben üzenetük egyetemes lehet. A Barbie például rámutat, hogy hiába próbálja a mai világ (egy része) elérni a nemek közti egyenlőséget, mindez nem sikerül, a megfelelési kényszer nem csökken. Az Oppenheimer tömény három órán át tartó történelemkurzusként emlékeztet a folyamatra, amely Hirosima és Nagaszaki bombázásához vezetett, valamint olyan fegyver létezéséhez, amely percek alatt írt ki tömegeket.
Mindkét film rászolgál a vetítésüket megelőző reklám- és mémözönre. Akár a rózsaszín díszletet nézzük, amelyben életnagyságú Barbie-babák táncolják széles mosollyal koreográfiájukat, akár a tudószseninek és nagynevű kollégáinak ténykedéseit követjük Los Alamosban, ha igazán figyelünk, valószínűleg nem a megnyugvás érzésével távozunk majd a moziból. Az életrajzi film a pusztulást és pusztítást juttathatja eszünkbe, a fikció a mindennapi küzdelmeket. Abban azonban mutatkozhat némi ráció, hogy a Barbie képes kiábrándult melankóliába taszítani nézőit, ha azok a mű üzenetére fókuszálnak. Eközben Nolan filmjét úgy is fel lehet fogni, mint rehabilitálási törekvést Hollywood krémjével, akiket 180 percnyi biográfiába tuszkoltak.
