Vízumigénylés szinte átveréssel
Egy ismerősöm azt mondta: az ő egyik azeri ismerőse minden bizonnyal segít megszerezni a vízumot. Az örmény és az azeri fegyveres erők között a Nagorno-Karabakh térségben ismét felújult katonai konfliktusra hivatkozva a férfi meggondolta magát. Javaslatára felvettük a kapcsolatot egy Sevda nevű hölggyel, akivel hosszasan leveleztünk. Ígérte, fejenként 90 euró átutalása ellenében elintézi a vízumot, amelynek kibocsátásához feltétlenül szükséges egy azeri állampolgár, utazási ügynökség vagy szálloda meghívója. Sokalltuk az összeget, így felhívtam Azerbajdzsán bukaresti nagykövetségét. Ott arról tájékoztattak, hogy a szükséges iratok (útlevél, meghívó) benyújtásával potom 35 euróért vízumot kaphatunk. A nagykövetség honlapján megtaláltuk az azeri hatóságok által vízumközvetítésre akkreditált utazási irodák jegyzékét, amelyen nem szerepelt az iroda, ahol Sevda dolgozott. Ezt megírtuk neki, válasza, miszerint ő is a hatóságok által engedélyezett utazási irodák egyikével intézte volna a vízumigénylésünket, napokig késett. De az is lehet, hogy csak a pénzünket akarta. Nem árt tehát az elővigyázatosság.
 |
A Bla-bla car ingyenes internetes utasközvetítő portál segítségével a budapesti kiutazásunk fejenként csupán 10 euróba került. Az indulás előtt egy nappal már a magyar fővárosban voltunk, Bianka nagynénjének jóvoltából egy egész ház állt rendelkezésünkre a nagy út előtti pihenésre. Közszállítással megyünk a repülőtérre, eseménytelen a reptéri beszállás, simán ment a repülés is. Hajnali fél hatkor landolunk. Alig van néhány turista a gépen, az útlevelek legalább 90 százaléka zöld, azeri. Az ultramodern repülőtér kissé meglep: gyorsan jönnek a csomagok, nincs macera, probléma, késlekedés. Megyünk is a határőrökhöz. Rengeteg fülkénél dolgoznak, nem mint nálunk. A külföldieknek külön határőröknél kell jelentkezniük, így van alkalmunk beszélgetni kissé a magunkfajtákkal. Kalandvágyból, az új, a szokatlan, a váratlan felfedezési vágytól fűtött utazók (s nem turisták!) látogatnak elsősorban Azerbajdzsánba. Mindenki rengeteg türelemmel, toleranciával szerelkezett fel: tudtuk, nem lesz sima minden.
Lábtörlő alatt a bejárati ajtó kulcsa…
A reptér buszsofőrének már felszálláskor mondjuk, hogy a Port Baku Mallnál tegyen ki. Ott kellett találkoznunk CouchSurfing házigazdánk, Faris barátjával, Yusiffal. Rendkívül széles sugárúton haladunk, közepén szürreális díszlet: nagy, sárgára festett nyulak integetnek. A sofőr „természetesen” nem állt meg a kért helyen, bár mellette haladtunk el, s a Mall 28-nál kötöttünk ki. SMS Farisnak, hogy szóljon Yusifnak, hol vagyunk. Semmi válasz. Várunk. Megcsodáljuk az arab államokban meghonosodott építkezési stílust: homokszínű impozáns épület, még KFC is van benne. Ünnep miatt gyér a forgalom, de még így is nagyon szembetűnő a kontraszt a karbantartott angol típusú taxi és a lerobbant személygépkocsi között. Az utcán jól öltözött idős nő kéreget.
 |
Megérkezik Yusif. A központhoz közeli tömbházba visz: a bejárati ajtó kulcsa a lábtörlő alatt. Az ajtó alig nyílik, majdhogynem be kell törni. Nyugtat viszont, hogy külön szobánk van. Yusif az első, aki kimondja, s ő is komolyan gondolja: a vendég Isten barátja, ezért minden kérését teljesítik. Néha már-már kényelmetlen és nyomasztó ez Azerbajdzsánban. Házigazdánk például ebédelni hívott, ajándékot vásárolt. Sajnos a kölcsönösség elve nagyon nehezen működik: csak akkor fogadta el a „vissza sört”, amikor már a hűtőben volt, akkor is nehezen. Elvégre a vendégnek minden jár. Állandóan.
Azonnal nekivágunk a városlátogatásnak: elsősorban ó- és belváros. Szerencsére mindkettőnknek sikerül bejutnunk az egyik mecsetbe, ez mindig maradandó emlék. Azerbajdzsán alkotmánya nem tesz utalást arra, hogy az országnak lenne hivatalos vallása, de a lakosok többsége az iszlám síita ágához tartozónak vallja magát – összességében a lakosság 93 százaléka muzulmán. A 2013-ban végzett népszámlálás szerint a 86 600 négyzetkilométeres Azerbajdzsánban 9,4 millióan élnek. A vallás manapság is sokkal inkább a kultúra és az etnikumhoz való tartozás kérdése, Azerbajdzsán az egyik legliberálisabb muzulmán többségű államnak számít.
 |
Tíz nap után regisztrálni kellene
Az óváros után ellenállhatatlan vonzódást éreztünk a kőolaj és földgáz eredményezte gazdasági fellendülést jelképező Láng-tornyok iránt. Gyalogszerrel megyünk fel, emlékezni is fogunk a végeérhetetlen lépcsőkre. A lángnyelveket formázó három toronyházra sötétedés után az azeri zászlót, s természetesen lángokat vetítenek. A dombra épített, felhőkarcolóknak is nevezhető építmények közelében levő parkból csodálatos kilátás nyílik a városra. A tornyok közvetlen közelében kis mecset. A parton sétálunk végig, a világ legmagasabb zászlóárboca mellett haladunk el: a tetején levő azeri zászló messziről látszik. A többség nyugatiasan, európai módra öltözik, bár néhány fiatal jellegzetesen fekete cipőt, fehér nadrágot és inget visel. Könnyen kiszúrnak bennünket: mi vagyunk az egyedüli turisták, sokan bámulnak.
 |
Este hosszasan beszélgetünk rendkívül vendégszerető házigazdánkkal, Farisszal. Annyit maradhatunk, amennyit akarunk, mondja. Nem 10 napnál többet, gondoljuk, mert akkor a külföldiek tartózkodására vonatkozó hatályos törvények értelmében regisztrálnunk kellene a belügymisztérium ügyosztályánál. Az országban 2006-ban 50 manat (127 lej) volt a minimálbér, ez mára 131-re (333 lejre) nőtt. Amennyiben valaki egy olcsó vendéglőben vacsorázik, 8 manatot (20 lejt) kérnek el tőle. Két személynek egy középkategóriás vendéglőben 40 manatot (100 lejt) kell fizetnie. Ezzel szemben az üzemanyag (92-es benzin) csupán 1,8 lejbe kerül, nálunk ez 5 lejnél tart már. Faris szerint egy lakás bérleti ára 205-300 manat körül van.
– Azerbajdzsánban nincs középosztály, csak gazdagokról és szegényekről beszélhetünk – mondja házigazdánk, majd néhány sör után bevallja: valamikor egy ellenzéki csoport tagja volt, aktív szerepet vállalt a politikában, de a kormány nyomására két évvel ezelőtt felhagyott az aktivizmussal. Részleteket a negyedik sör után sem mond... Inkább arról beszél, hogy rendszerint 120 manat (305 lej) közköltséget kell fizetnie. – Négyszáz manatot keresek, 225-öt lakbérre költök. Ugyanennyit ad a lakótársam is, a lakás 450 manatba kerül.
A kenyeret csak a szemetesek dobhatják el
Másnap is közszállítással közlekedünk: egy buszjegy ára 0,20 manat (50 bani). Megcsodáljuk a márvánnyól kirakott aluljárókat, az 5-ös számú piros busszal a Bibi Heybat mecsethez megyünk. Elhaladunk az úgynevezett James Bond Oil Field mellett – a titkosszolgálati akciófilm egyik jelenetét a kőolajkút-tenger közepén filmezték: kisebb-nagyobb fúrótornyok mindenhol. Érdekes kontraszt a mecsettel…
 |
Naplementekor a Kaszpi-tenger partján sétálunk. A mecset melletti utcán egy nyomornegyedben kötünk ki, majd egy luxusszálloda melletti szemétdombon áthaladva kimegyünk a tengerpartra. Egy helyi pár is velünk tart, számukra nem annyira meglepő ez a háromlépcsős valóság. A távolban, a tengeren kőolajkutak látszanak, de nem befolyásolják a naplemente szépségét. A tengerpart közvetlen közelében fekete foltokat és kis fekete patakot látunk. A kőolaj feltör a földből…
Késő este érünk vissza házigazdánkhoz. A lépcsőház bejárata melletti fogason nejlonzacskó lóg, benne kenyér. Értetlenül állunk: vajon a szegényeknek hagyták ott? Házigazdánk világosít fel: a kenyeret nem szabad eldobni, ezért a lakók kiteszik, s a szemetesek majd… elintézik.
 |
Körülményes közszállítással eljutni Gobusztánba. Az ötös busszal a végállomásig megyünk. Mihelyt felülünk a következőre, egy fiatalember leszólít: a barlangrajzokhoz igyekszünk-e, kérdi. Angol tudása a kérdések megválaszolásáig tart: betanult egy szöveget, tudja a számokat, s annyi. Kiegyezünk vele, 25 manatért (63 lej) elvisz a múzeumba, a szabadtéri sziklarajzokhoz, majd a sárvulkánhoz. Innen már minden szocreál a buszon: zsúfoltság, rafiaszatyrok, káposzta, hagyma, bűz.
Azerbajdzsán 2007 óta világörökségi védelmet élvező térsége lenyűgöző: az idők során itt számtalan olyan barlang alakult ki, amely lehetővé tette az emberi megtelepedést. Az egyik szikladarabon lévő felirat az 1. század vége felé itt átvonult XII. római légió centúriója, Fulminata emlékét őrzi. Állítólag ez a legkeletibb római írásos emlék. Murat a sárvulkánokhoz is elvisz. Az út nagyon rossz állapotban van. Mi van, ha megáll a farmnál, amely mellett el kell haladnunk? – kérdezi. S ha kirabolnak? Aggodalmunk alaptalan. Megállunk a farmon (sehol jelzés, útjelző tábla), holdbéli táj fogad, rotyog a sár, s néha kitör. Távolabb füstölgő szemétdombról eszik egy tehén… Idegenvezetőnk utunk végén egy buszmegállóban tesz le, de még azelőtt 5 manat pluszért esdekel.
Kalandos kocsibérlés: terepjáró helyett személygépkocsi
A Kaukázust mindenképpen meg akartuk nézni. Én ismét, Grúziában és Örményországban ugyanis már megcsodáltam. Megegyeztünk hát, hogy érkezéskor (mi hamarabb mentünk és korábban tértünk vissza) Emma és Jocó már a repülőtéren átveszi az előre kibérelt terepjárót, felvesznek minket, s megyünk északra, Lahic városa irányába. Innen a terv szerint felmentünk volna Gurbangahba, majd a 3629 méter magas Babadag-csúcsra. Igen ám, de a repülőtéren egy személygépkocsival várták őket, a cég munkatársa pedig semmit sem tudott angolul.
 |
Felvettek ugyan bennünket, de nem a hegyekbe mentünk, hanem a cég székhelyére, ahol Emil beszélte Shakespeare nyelvét. Meggyőzött, hogy ilyenkor nem lehet kimenni kocsival a hegy közelébe, engedett az árból, átvettük a személygépkocsit. A Kaukázust semmiképp sem akartuk kihagyni, ezért mégis elmentünk Lahicig. Itt a helyi turisztikai iroda igazgatója, aki egyben a helyi iskola tanára is, elmagyarázta, hogy valóban nem lehet felmenni, még a Kamaz típusú volt szovjet (szinte) kétéltűvel sem. Belenyugszunk. Családi házában szállunk meg, fejenként 10 manatért (25 lejért), reggelivel. Kiköti: alkoholt csak a házon kívül lehet fogyasztani.
 |
Csodálatos a táj: a Kaukázus hegyei látszanak a távolban. A kis falu mecsete imára hívja a muzulmánokat: a minaretből áradó ének betölti a völgyet. Hosszú percekig nem szólunk egymáshoz, élvezzük a pillanatot.
Az azeri állami tévé híradóját nézzük együtt. Csak a diktátort és feleségét látni, amint különböző helyeken megnyitják az iskolaévet, gyárakba látogatnak. Kísértetiesen hasonlít a Ceauşescu-féle látogatásokhoz, a díszlet más csupán. Néhány perc múlva házigazdánk fia meccsre vált át: Törökországgal játszik Azerbajdzsán. Kérdezem, miért nem nézzük a híradót: mindketten somolyognak. Felvetem, hogy nálunk is ez volt 1989 előtt. Csend. Mondom, az apja átadta a hatalmat a fiának. – De voltak választások – mondja a tanár. – Nálunk is, de meghamisították őket – vágom vissza, de erre nem jön válasz. Inkább örvendenek a gólnak. – Amerikában is volt úgy, hogy az apja is elnök volt, aztán pedig a fia – mondja az igazgató valamivel később. – Igen, de a kettő között volt más is, pontosabban Clinton, az apja tehát nem adta át a hatalmat a fiának – jegyzem meg. Erre már nincs válasz.
Apa és fia mindenhol
Másnap indulás előtt a helyi iskolát vesszük szemügyre. Még a tablóképeken is, a diákok mellett ott van Heydar Aliyev, Azerbajdzsán „alapítója” és fia, a jelenlegi elnök, azaz Ilham Aliyev. Közös fotójukat nagyon sok helyen látni az országban. Virágzik a személyi kultusz.
Lehűlt az idő, esett is: a sziklák között utat vájt folyó hozama kissé megnő, de még rengeteg van addig, amíg megtelik a medre. – Látnátok tavasszal vagy áradáskor. Mintha már nem is lenne föld, annyi a víz – mondja egy helybéli. Lejövünk a hegyvidékről, tágul a völgy. Az út mellett egy nő vályogkemencében kenyeret süt. Egyáltalán nem beszél angolul, de széles mosollyal mutatja meg a technikát. Örvend nekünk, mi is annak, hogy friss kenyeret vásárolhatunk. Mellé pedig a valamivel odébb levő üzletben tejterméket. Az út szélén, a kocsi csomagtartóján falatozunk. Ennél aligha lehet intenzívebb a szabadság érzése…
 |
Ismayilli érintésével megyünk Shekibe. A kánság régi fővárosában már nincsenek turisták, lejárt a szezon. A Selyemút állomásaként is ismert város bővelkedik a látnivalókban: az 1762-ben épült Sheki káni palota, az erődített városközpont, a 18. századi karavánszerájok, számos mecset. A téli káni palotánál már elesteledünk – sebaj, az angolul jól beszélő idegenvezető felajánlja a család vendégházát. Itt is 10 manatot kérnek, de nincs reggeli, ám miénk az egész ház és udvar. Giccses vendéglőben eszünk késő este. Nincs annyira étvágyunk, az utcákon folyik ugyanis végig a szennylé.
Mitől lett Ganja Európa ifjúsági fővárosa?
Másnap Ganja, év végéig Európa Ifjúsági Fővárosa. Kanapészörfölő (www.couchsurfing.com) házigazdánk nyomornegyedben lakik, így bár nem egészen illendő, de visszamondjuk az ingyen szállást, s sajnos még vele sem sikerül találkoznunk, hogy a helyi érdekes és különleges helyekre elvigyen, magunk fedezzük fel a várost. Előbb viszont szállást keresünk: a legolcsóbbnak (fejenként 15 manat, azaz 38 lej) egy négycsillagos szálloda bizonyul. A recepciós „természetesen” nem beszél angolul, így egy kezeslábasban levő férfi segít, aki mellettünk lakik. Ő beszél angolul, kollégájának lefordítja oroszra, aki azeri nyelven értekezik a recepcióssal. Ő azt mondja, 70 manat (180 lej) lesz négyünknek a négycsillagos szálloda szobája. Tudtam, nem tekintik embernek azt, aki nem alkudozik. A többiek lehurrognak, ilyen helyen azért mégsem lehet ilyet csinálni. Inkább úgy poénból mondom a kezeslábasnak: 60. Körbemegy az infó, a recepciós bólint, és elmegy…
 |
Kimegyünk a városba: a folyó parti sétálóövezeten kívül semmi említésre méltó nincs Ganjában. A folyó majdnem teljesen kiszáradt, a vizet pillepalackok helyettesítik. Lehangoló. Látszik, hogy próbálkoznak, igyekeznek, pénz is van, mégis esetlenek. Kultúrájuk, szokásaik annyira távol állnak a mi társadalmi modellünktől, hogy csak látványos buktatókkal és bakikkal sikerül átvenniük belőle a fontosabb elemeket. Érzik, látszik, hogy a nyugati stílus nem illeszkedik az értékrendjükhöz, életstílusukhoz és életvitelükhöz, de a fogyasztói társadalom és a nyugati stílus majmolása iránt erősebb a vonzalom. Gonoszkodunk: ki tudja, hány tízezer hordó kőolajért vásárolták meg az ifjúsági főváros címet…
Visszatérünk Bakuba. Másnap reggel indul a gépünk Budapestre. Éjjel csak 40 percet alszunk. Hajnalban alig találjuk meg a teret, ahonnan a reptérbusz indul: éjfél után nem sokkal lekapcsolják a közvilágítást…
Megéri?
A vízumbeszerzési folyamat során világossá vált: az ország mindent megtesz annak érdekében, hogy nyisson Európa felé, rengeteg nemzetközi (főleg sport) rendezvénynek ad otthont, jelentősen megkönnyítette a beutazási feltételeket, az elektronikus vízumot viszont továbbra is a meghívólevél meglétéhez kötik a hatóságok. Az ország autokratikus vezetési stílusa, a háborús állapot elhúzódása, a Nagorno-Karabakh térségében fennálló éles katonai konfliktus továbbra is megakadályozza, hogy az európai turisták nagy számban ide látogassanak.
A lakosság hihetetlen mértékű vendégszeretete és az európaiak iránt tanúsított elképesztő kíváncsisága nagy mértékben ellensúlyozza a negatívumokat. A hiányos nyelvtudás ellehetetleníti a kommunikációt. Nem csoda, hogy még a fővárosban is csupán nagyon kevesen tudnak angolul – egy szinte hermetikusan bezárt országról beszélünk, legtöbbjük csupán Oroszországban, Grúziában és Iránban járt. Még a fiatalok is csupán a környező országokat látogatták meg, kevésnek sikerült Nyugatra utaznia. Fura gondolat: a Nyugat kategóriába, az ő szemszögükből Románia is beletartozik…
(További fotók a szerző blogján)
|
|
 |
