Vincze Hanna Orsolyával beszélgettünk válságról, médiáról, filmekről
– A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) végzett magyar–angol szakon, utána történelemtudománnyal foglalkozott a Közép-európai Egyetemen (CEU), jelenleg pedig kommunikációt tanít a BBTE-n. A történelemtudomány a múltat vizsgálja, visszafele tekint, a kommunikációtudomány ezzel szemben viszonylag új szakterület és inkább előre néz. Hogyan fér meg egymás mellett ez a kettősség?
– Ezt szokás nem lineáris karriernek nevezni. Az én esetemben igazából ez csak látszat, a pályaválasztásomban van egy folytonosság. Az egyetemen régi szövegekkel foglalkoztam és ezek tanulmányozását folytattam a doktori iskolában a Közép-európai Egyetemen. Mindig is érdekelt, hogy a szövegeknek mi a helye a valóságban. A bölcsészkaron a tanulmányozott szövegek kapcsán az érdekelt, hogy milyen kontextusban, milyen céllal, milyen társadalmi valóságban, milyen beszélők közötti interakciókban születtek, mit jelentenek, mi a közük a politikai valósághoz.
Így kezdett el foglalkoztatni a kommunikációtudomány, ugyanis ezeknek a nagy kérdéseknek az újragondolását ma tulajdonképpen a kommunikációtudomány végzi. Hogy a szövegekben és a szimbolikus tartalmak egymás közötti cseréjében milyen tudás jön létre a világról, hogy milyen képeket, milyen értelmezéseket forgalmazunk, ezeket a kérdéseket ma leggyakrabban a kommunikációtudománnyal foglalkozók teszik fel. De ugyanilyen kérdéseket fel lehet tenni a történettudományban, például a politikai nyelvek elemzéseként, amivel a disszertációmban foglalkoztam, vagy az irodalomtudományban, különösen a kora modernkor tanulmányozásában.
Szeretem a szavakat tenni-venni
– Honnan jön a szöveg szeretete?
– Bármilyen területtel kezdtem foglalkozni, bármilyen kutatási kérdést fogalmaztam meg, a végeredmény mindig az lett, hogy olyan kérdésként fogalmazódott meg, olyan módszertant kerestem hozzá, amely szövegek vizsgálatát feltételezi vagy szövegszerűen vizsgálható. A doktori tanulmányaim alatt is politikai nyelvek vizsgálatával foglalkoztam, foglalkoztunk, amelyek mind szövegszerű vizsgálatok voltak. A kutatás azt vizsgálta, hogy bizonyos szavaknak, bizonyos kijelentéseknek, bizonyos beszédmódoknak egy adott politikai vagy beszélő közösségben mi a tétje, milyen jelentései vannak a beszélők számára. Mindig szerettem szövegekkel, szavakkal foglalkozni, a szavakat tenni-venni, továbbá mindig érdekelt, hogy mások mit tesznek a szavakkal.
|
Vincze Hanna Orsolya |
– Voltak mentorai? Kik formálták a pályáját?
– A középiskolás magyartanáromat, Murvai Évát mindenképpen kiemelném. Azt gondolom, az ember életére a középiskolás tanárai nagy hatással vannak.
Oxfordban volt egy tutorom, Robert J. W. Evans. Ez is egy nagyon sajátos tapasztalat. Az ott működő tutoriális rendszerről mi is szoktunk álmodozni, de sajnos csak a szakkollégiumi programok keretében tudunk valamennyire is közel kerülni ehhez, az oktatásban nem. Oxfordban mindenkinek a munkáját közelről követi egy tutor, akivel egyéni képzési terv, olvasmányok, beszélgetések során gondolkodnak együtt.
– A külföldi tapasztalatok milyen újdonságot hoztak? A kivándorlási trendek ellenére miért jött mégis haza?
– A hazaköltözésem személyes döntés volt. A doktori tanulmányaim végén már a BBTE-n dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez az a karrier, ez az a pálya, amire készülök, amiben jól fogom érezni magam. Nem is volt kérdés, amikor lehetőségem volt versenyvizsgázni a BBTE-re, akkor azt megpróbáltam.
Az egyetem fiatalabb oktatóinak nagy részére igaz, hogy sokan közülük – mint a kora modernkorban – peregrinálnak (vándordiákok külföldi egyetemjárása) szerte külföldi intézményekben, és aztán hazajönnek, ahol próbálják hasznosítani a megszerzett tudást. A külföldi modellek tanulságosak. Fontosak a szakmai kapcsolatok. Ugyanakkor fontos tapasztalat látni az ottani kutatást, az igazán nagy kérdések nagy lélegzetű megfogalmazását. A nagynevű egyetemeken sokkal bátrabban tesznek fel nagy kérdéseket.
Az oktatás szervezésében is hasznos tapasztalatok ezek. Amikor azon gondolkodunk, hogy milyen lesz az oktatás a jövőben, hogyan lehetne azt személyre szabottabbá tenni, hogy milyen lehetne a tehetséggondozás, hogyan kell a kiemelkedő diákokkal foglalkozni – ezen kérdések megválaszolásában nyilván ezek a tapasztalatok nagyon fontosak.
Válság-karácsonyokról, rendszerváltásról
– Van-e olyan kutatása, ami közel áll a szívéhez?
– 2011–2013 között azzal foglalkoztam, hogy a gazdasági válságnak milyen volt a média-reprezentációja, hogy milyen nyelven tudtunk erről beszélni. Izgalmas volt látni, ahogyan ez a „válság” metafora általános hírkeretté vált. Az történt a romániai médiában 2009–2010 között, hogy ezt a kifejezést a valóság nagyon különböző aspektusaira használtuk: a karácsonyi ünnepek válság-karácsonyok voltak, de a politikai valóságot, az államapparátus, az államigazgatás szükségesnek tűnő reformját is válság-diskurzusokkal lehetett leírni. Arról is beszéltek, hogy milyen jó a válság, mert ennek nyomán befejezhetjük azt az átmenetet, amit még 1989-ben kezdtünk el. Ez azért érdekes, mert a kutatásban azt láttuk, hogy a média-diskurzusnak egy eleme tulajdonképpen a valóság értelmezésének és keretbe helyezésének egy módja, ami generikus hírkeretté tud válni. Ez sajátos ablakot nyit a világra, és a világról való tudásunk egy sajátos formája jön benne létre.
Youtube-ról tájékozódnak a fiatalok
– A kommunikációs technikák elég gyorsan változnak. Hol van ma a kommunikációnak, a médiának a helye a társadalomban?
– Az nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció átalakulóban van. Az internet, különösen a részvételen alapuló új média felületek nagy kihívást jelentenek mind a média mögött álló hagyományos üzleti modellek számára, mind az újságírás, mint hivatás számára. Valamennyien részt veszünk a hírek előállításának, megosztásának, terjesztésének, értelmezésének a folyamatában. A kortárs hírkultúrában a híreknek sajátos, új műfajai jönnek létre.
A fiatal hírfogyasztók egyre nagyobb hányada mondja például azt, hogy a világ dolgairól szatirikus, ironikus formájú, műfajú tartalmak segítségével értesül. Egyre többen mondják, hogy kizárólag online tájékozódnak, hogy például youtube-csatornákat követnek. A hagyományos értelemben vett hírek minthogyha veszítenének a közéleti tudásunk, a világról alkotott tudásunk fölötti monopóliumából. Ugyanakkor a világról és a közéletről való tudásnak új, izgalmasabbnál izgalmasabb formái jönnek létre. Amikor a szakkollégiumi hallgatók témaválasztásait figyeljük, látjuk, hogy milyen újabb és újabb témák érdeklik őket. Újabb és újabb felületeken keresik azt, hogy hol lehet tájékozódni vagy tartalmat megosztani. Ezek olyan változások, amelyek átalakítják az üzleti modellt, de átalakítják a hivatást, a szakmát is.
Ezt belülről igen sokan úgy élik meg – tudjuk beszámolókból, újságírókkal készített interjúkból –, mint egy destabilizáló folyamatot. Ugyanakkor roppant izgalmas az a mód, ahogyan egyre szélesebb közeg vehet részt ebben a folyamatban. Mindezt az árnyoldalaival együtt látjuk: pont azért, mert a tudás forgalmazásában egyre többen vesznek részt, már el kellett volna kezdeni azt a folyamatot, amikor az online-nal kapcsolatos készségeket az iskolában tanítjuk. Ahogy a természeti környezetünkben megtanulunk tájékozódni, ugyanúgy meg kell tanítani a diákokat tájékozódni az online környezetben. El kell sajátítani például azokat a tartalom megosztására vonatkozó etikai normákat, amelyeket hagyományosan az újságíró iskolában tanultak meg a hallgatók. Meg kell tanítani normákat arra vonatkozóan, hogy milyen képeket lehet megosztani a nagy közönséggel, az internet potenciálisan végtelen közösségével. Itt lesznek újabb kihívások a közoktatás, a tanári hivatás, az iskolai curriculum számára is.
– Ha már a tanári hivatásnál tartunk, nőként tapasztalta az „üvegplafon” jelenséget (láthatatlan előrehaladási korlát)?
– Közvetlen módon nem. Nálunk a tanszéken nagyon empatikus és segítő kollegiális háló vesz körül. Volt olyan, hogy az órarend aszerint készült, hogy nekem milyen kötelezettségeim vannak otthon: figyelembe vették, hogy a gyermekeimet ki kell vennem az óvodából, iskolából. Tény, hogy az embernek a családban betöltött szerepe, az élethelyzetek változása átalakítja az időbeosztást, a munkára fordítható időt. Nem lehetetlen ezeket a dolgokat összeegyeztetni. Rugalmasságot igényel az intézmény részéről is, de az egyetemi közegben ez megvalósítható.
„Szeretek sorozatokat nézni”
– Mit csinál, amikor éppen nem kutat, nem tanít?
– Kicsi gyermekeim vannak, két kislányom. Ez pillanatnyilag nagyjából teljesen kitölti a nem munkával töltött időnket. Vannak lopott óráim, amikor például a lányom úszótanfolyamra jár, én is elmegyek úszni. Igyekszünk együtt tölteni minél több tartalmas időt.
Nagyon szeretek jó kortárs magyar irodalmat olvasni, de érdekelnek a kortárs populáris jelenségek is. Valószínűleg a szakmámból adódóan, a kortárs kommunikációs jelenségek iránti érdeklődésemnek köszönhetően lelkes fogyasztója vagyok a populáris kultúrának: szeretek sorozatokat nézni, és lelkes olvasója vagyok a kortárs sikerkönyveknek is. Valaki azt mondta, hogyha Dickens ma írna, akkor filmforgatókönyvet írna, nem regényt: szeretek olyan sorozatokat nézni, amik helyenként olyanok, mintha Dickens írta volna a forgatókönyvet. A teljes igazság persze az, hogy néha belealszom a filmekbe.
Nyilván ezeket az ember néha szakmai szemmel nézi. Feltűnik például, hogy a Kártyavár (House of cards) című filmre való utalások hogyan válnak részeivé a kortárs események értelmezésének. Volt, hogy a The Guardian cikke úgy magyarázta el a nem amerikai olvasóközönség számára az amerikai elnökválasztásban történteket, hogy azt a filmben történtekhez hasonlította. Olyan hivatkozási alappá válik így a film, ami a nagyközönség számára is egy működő értelmezési keretet nyújt. Nyilván szatirikus, ironikus formában, de értelmezési kereteket forgalmaznak ezek az új médiumok, ami által a fogyasztók számára értelmezhetővé válik a valóság.
A rovatot támogatja:
