Úgy gondolom, hogy a vallásnak jelentős szerepe van egy társadalom életében, sokféle módon. Ettől függetlenül azonban a vallás elsősorban egyéni kérdés, másodsorban közösségi kérdés, de egy demokratikus világrendben soha nem lehet társadalmi kérdés. Ez alatt azt értem, hogy egy adott vallás előírásait és tilalmait önkéntesen felvállalhatja az egyén, vagy egy olyan közösség (egyházközség, gyülekezet stb.), amelyhez egyének szabad elhatározásukból csatlakoztak. De nem lehet a szóbanforgó előírásokat és tilalmakat rákényszeríteni a társadalom egészére, még akkor sem, ha az adott társadalom többsége – akár túlnyomó többsége – azokkal azonosul. Az ilyen kényszerítő eljárások a vallási diktatúrák alapvető ismérvei. A történelem során sokszor próbálkoztak ilyenekkel, sőt, az elmúlt századokban úgyszólván az volt a normális.
De ezt leráztuk, és ma nem tekintünk vissza jó érzéssel sem az inkvizícióra, sem a boszorkány- és eretnekégetésekre (nem csak a katolikus inkvizíció csinálta), sem a többi vallási indoklású kényszerzubbonyra, amelyet elődeink sűrűn húztak rá az általuk ellenőrzött társadalmi szegmensek teljes egészére.
Joggal állítjuk, hogy a vallási totalitarizmus valamennyi formája ugyanott végezte, ahol a többi fajta totalitarizmus: a történelem szemétdombján, az utókor által egyértelműen elítélt rendszerek között, amelynek gaztetteitől méltán viszolygunk.
De nem úgy tűnik, mintha tanulnánk belőlük bármit is.
Most is ilyen kísérlet zajlik: az alkotmánymódosítás kezdeményezői megpróbálják egy laikus, szekuláris társadalom teljes egészére ráerőszakolni tisztán vallási eredetű szexuálerkölcsi meggyőződésüket és annak alapján embereket korlátozni jogaikban.
Értsük jól meg: itt most nem az a kérdés, hogy önök, vagy mások, vagy akár e sorok írója miként vélekedik a homoszexuális kapcsolatokról, vagy a melegházasságról. Az erről való vélemények és álláspontok megfogalmazása terén szabad a préda, mindenki megformálhatja a magáét, sőt, a szólásszabadság elve alapján hirdetheti is azt fennhangon, küzdhet mellette vagy ellene a törvény által megengedett összes elképzelhető módon.
A kérdés sokkal mélyebb, és elvibb: egy vallási eredetű tilalom ráerőszakolása olyan emberekre is, akik az adott vallást nem vállalják fel, annak tilalmaihoz semmi közük. És erre sohasem lenne szabad vetemedni! A demokrácia semmilyen körülmények között nem válhat a többség diktatúrájává, főleg olyan kérdésekben nem, amelyeknek megváltoztatása sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem ártana.
Természetesen tudatában vagyok annak, hogy vannak olyan emberek, akiknek a szexuális kisebbségekkel szembeni elutasító magatartása, elfogultsága, esetenként gyűlölete annyira mély, hogy nincs értelme vitatkozni velük, a zsigereik mélyebben hatnak minden racionális érvnél.
Azokhoz szólok inkább, akik nem valami mély melegellenes meggyőződésből, hanem egyéb okokból tartják többé-kevésbé helyesnek a kezdeményezést. Mert úgy mondta a pap, vagy valaki más, befolyásos ember, olyan, akinek véleményét elfogadják. Vagy mert „semmi bajom velük, csak ne lássam őket az utcán”. Vagy bármi egyéb.
Ezeknek az embereknek szeretném felhívni a figyelmét egy egyszerű történelmi tényre, amelyet a The Independent című brit lap egyik újságírója fogalmazott meg nemrég: a harmincas-negyvenes években nagyon sok olyan német ember lett náci szavazó és támogató, akinek amúgy semmi baja nem volt a zsidókkal és világhódító háborút sem akart. Csupán úgy gondolta, hogy Hitler képviseli legjobban hazafias, avagy vallási meggyőződéseit, vagy ő állíthatja helyre az ország becsületét, a nácik menthetik meg a gazdaságot, ők csökkenthetik a munkanélküliséget stb.
Mindez lényegtelen. Az utókor októl és ürügytől függetlenül csak annyit jegyez fel, hogy ezek az emberek a nácikat támogatták és így az egyszerű tények szintjén ugyanazt a szerepet játszották, mint a habzó szájú antiszemiták. Az elnyomók oldalán álltak, mindegy, hogy miért.
Most is ez lesz, most is lesznek, akik ilyen vagy olyan okkal, ürüggyel mennek majd az elnyomók oldalán szavazni. Én október hetedikén otthon maradok.
