- Szakemberként hogyan látja, a mentális betegségek melyik kategóriájába sorolható Boné Ferenc?
- Szakvéleményt természetesen csak úgy tudnék mondani, ha ismerném Boné családi hátterét, neveltetését, gondolok itt az esetleg előforduló örökletes betegségekre, gyermekkori traumákra. Nem létezik egy sablon, amit bárkire rá lehet húzni, a diagnózist komoly anamnézisnek kell megelőznie. Ha mégis általánosításra vállalkoznék, azt mondanám, hogy az ilyen esetek mögött rendszerint örökletes pszichés tényezők húzódnak meg, ugyanakkor rendkívül meghatározóak a környezeti hatások is. A családi közeg, de különböző negatív élmények is rossz hatással lehetnek, amennyiben eleve létezik örökletes pszichés zavarra való hajlam, felerősítve, súlyosbítva azt.
A járvány idején, a bezártság miatt Bonén mély depresszió lett úrrá, amennyiben igazak a hírek. Nos, ha ez a depresszió rátevődött bármiféle mentális betegségre, akkor az minden bizonnyal súlyosbította elmeállapotát. Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor: nem kell valakinek feltétlenül orvosi értelemben vett elmebetegnek lennie ahhoz, hogy ilyen szörnyű tettet elkövessen.
- Mennyire felismerhető a pszichés zavarokkal küzdő személy a környezete számára?
- Nagyon nehéz most úgy fogalmaznom, hogy senki ne érezze bírálatnak, de azt gondolom, hogy ha figyelünk egymásra, a környezetünkre és nem passzív szereplőként veszünk részt ebben a világban, észrevehető, ha valaki ilyen típusú problémákkal küzd. A gond inkább az, hogy ha fel is tűnik, akkor sem „szokás”, nem „illik” beleszólni más életébe. Magánügy! - mondjuk.
Mészáros Andrea: A pszichológia összefüggést talál aközött, hogy a bántalmazót magát gyermekkorában szintén bántalmazták…
Persze, utólag szoktuk kutatni, hogyan lehetett volna megelőzni a szörnyű tragédiát, mit lehetett volna tenni ennek elkerülésére, de ez sajnos már csak a gyász feldolgozásában segít. Szerintem az igazi probléma az, hogy rendszerszinten nincs megoldás, garancia arra, hogy megelőzhető egy hasonló tragédia a jövőben. Amíg az áldozat tehetetlennek érzi magát, mert nincs hova fordulnia, mert nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, addig sok szomorú eset juthat – vagy rossz esetben nem is juthat –tudomásunkra.
Hibáztatni a környezetet, a barátokat, vagy épp az áldozatot véleményem szerint tévedés. Inkább azzal kellene szembesülni, hogy rengeteg ilyen történet van, ami emberileg elfogadhatatlan. A szakmámban folyamatosan találkozom az agresszió változatos formáival, ezért minden alkalmat megragadok arra, hogy felhívjam a figyelmet: bármilyen típusú erőszakot, legyen az fizikai, szexuális vagy lelki, a legkomolyabban kell kezelni. Hozzátenném: pszichikailag feldolgozni a lelki agressziót szinte még hosszadalmasabb, mint a fizikai bántalmazást.
- Hibáztatni az áldozatot… miért tesszük?
- Az áldozathibáztatás rendszerint mindenről szól, csak az áldozatról nem. Az emberekben van egy úgynevezett „szép világ-eszme”, amit a pszichológia kognitív torzításnak hív. Ez egyféle önvédelmi mechanizmus, amire azért van szükségünk, hogy valamennyire biztonságban érezzük magunkat. Hogy úgy érezzük, kontrolláljuk az eseményeket. Életünket. A világ tele van előre nem látható veszélyekkel, ha folyamatosan erre gondolnánk, ki se mernénk menni az utcára. Amikor pedig találkozunk egy-egy ilyen szörnyű esettel, azt is ezen a torzító prizmán keresztül nézzük. Így merül fel bennünk, hogy ha az áldozat másképp cselekszik, elkerülhető lett volna a tragédia. Ez a magyarázat elsősorban abban segít, hogy megnyugtassuk magunkat: velünk az ilyesmi nem történhet meg. Ha meg tudom magyarázni, hogy egy ilyen tragédia kivédhető lett volna, azt jelenti, hogy van – lett volna - megoldás, sőt tudom is a megoldást, így hát velem, velünk ez nem fordulhat elő. Így próbáljuk tehát mentálisan távol tartani magunkat hasonló szörnyűségektől. Fenntartani a kontroll érzetét…
Volt egy kutatás a randizás kapcsán. Ugyanarról a nőről, két ugyanolyan kezdetű történetről volt szó. A romantikus vacsorát követően a hölgy mindkét esetben felment a férfi lakására. Az egyik esetben ez az epizód folytatása volt a kellemes estének, a másik esetben viszont a férfi kihasználta a helyzetet és erőszakoskodni kezdett. Az első reakció a környezete részéről egyértelműen pozitív volt, kedvezően ítélte meg ezt az ismerkedési folyamatot, hogy az milyen jól alakult. A másik esetben viszont a hölgyet hibáztatták, hogy miért ment fel a férfi lakására. Igazából tehát a végkifejlet változtatja meg a mentalitásunkat: ha jól alakult valami, ahhoz alkalmazkodunk, ha rosszul, akkor ahhoz. Nem arról van szó tehát, hogy valóban azt gondoljuk, hogy az áldozat a hibás…
- Mennyire kezelhetők ezek pszichológusért, pszichiáterért kiáltó esetek?
- Lehetőségek vannak, Romániában is, csak sajnos nem élünk velük. Ilyen esetekben ugyanis elengedhetetlen a pszichológus, illetve a pszichiáter közti együttműködés, csakis a két különböző természetű terápia eredménye lehet a páciens számára egy élhető életmód kialakítása. A pszichológus az érzelmek terén, a pszichiáter pedig ezt kiegészítő gyógyszeres kezeléssel tud segíteni. Ez a leghatékonyabb módszer, de még így sincs garancia arra, hogy az illető menthető. Ha jól tudom, a bíró kötelezte Bonét, hogy pszichoterápiás kezelésen vegyen részt, arról viszont nincsenek információim, hogy nyomon követték-e, kap-e kezelést, és ha igen, milyent.
- Említette, hogy esetei között gyakran találkozik az erőszak különböző formáival. Mennyire toleráns, elfogadó ez a mi társadalmunk az agresszióval szemben? Mennyire bevett szokás, hogy a konfliktusokat erőszak útján próbáljuk megoldani?
- A nyers statisztikák szerint Romániában minden második gyermeket bántalmaznak. A családban, iskolában. Fizikailag, lelkileg. A pszichológia összefüggést talál aközött, hogy a bántalmazót magát gyermekkorában szintén bántalmazták. Ez pedig egy olyan modell, amit nagy eséllyel tovább visz. A bántalmazások skálája széles: a fizikai bántalmazástól a szeretethiányig, a különböző, a gyerekkel szemben támasztott irracionális elvárásokig, vagy épp egy feldolgozatlan gyász - ezek mind, fokozatosan ki tudják kövezni a személyiségzavar felé vezető utat. Ismétlem, nem feltétlenül elmebetegségekről beszélünk, hanem személyiségzavarról. Ezek közül a nárcizmus kiemelkedő példa, bár nyilván nem az egyetlen. Ha ugyanis egy narcisztikus személynek ellent mondunk, különösen, ha az illető alkohol vagy drog hatása alatt áll, az elég komoly rohamot válthat ki. Most nem csak erre a tragikus esetre gondolok. Családterapeutaként több ilyen helyzettel találkoztam, a párkapcsolatokban nagyon sok gond éppen abból fakad, hogy egyik vagy másik, esetleg mindkét fél esetében ilyen típusú kezeletlen személyiségzavar áll fenn, ami az alapja a lelki vagy épp fizikai bántalmazásnak.
Mindenekelőtt azt kellene megérteni társadalmi szinten, hogy bántalmazás és bántalmazás között ne tegyünk különbséget. Teljesen mindegy, hogy azt mondom: „hülye, szerencsétlen vagy!”, vagy pedig lekeverek egy pofont. A lényeg: visszaélek a hatalmammal, a másikat megalázom, elbizonytalanítom. Ez mind, mind bántalmazás. Ez a fajta hatalommal való visszaélés nagyon gyakori, és nem csak családon belül. Különben azért döntöttem úgy, hogy párterápiával akarok foglalkozni, mert nagyon sok olyan egyéni esetet láttam az évek során, amelyek arra a felismerésre vezettek, hogy az egyéni problémák többsége vagy a családban kezdődik, vagy ott végződik. A kölcsönös tisztelet, megértés hiánya, egymás bántalmazása jó táptalaja a lelki és mentális zavaroknak.
De nem csak a családban, az iskolában, munkahelyen is fellelhető a bántalmazás. Főleg annak verbális formája nagyon gyakori például a tanár-diák, főnök-alkalmazott kapcsolatokban. És ezeket a társadalom sajnos túlságosan elfogadja, szemet huny felettük. Tabuként kezeli.
- Értsük úgy, hogy a sértegető, vagy agresszív tanárnak, főnöknek – tehát hatalmi pozícióban lévő személynek – a magatartása mögött saját frusztrációit kell keresni?
- Természetesen. Évek óta foglalkozom segítségre szoruló emberekkel durvábbnál durvább történeteket hallva. Ennyi tapasztalat után kijelenthetem, vannak olyan szakmák, ahol nem lehet megspórolni a folyamatos pszichológiai felkészítést. Előzőleg pedig fel kell mérni, hogy az illető egyáltalán alkalmas-e, készen áll-e a választott szakmára, vagy sem.
- Mennyire tükrözik a valóságot a statisztikák?
- Úgy tűnik, hogy amiről nincsenek statisztikai adatok, abból van a legtöbb: a már említett lelki bántalmazásból. Ezt ugyanis nem igazán lehet felmérni. Mi szakmabeliek, akik bele látunk a családokba, megdöbbenve tapasztaljuk, mennyi szorongás, depresszió, önértékelés-probléma, és ennek a hátterében mennyi lelki terror húzódik. A bántalmazó esetleg nem is fogja fel, hogy tette annak minősül…
Sajnos gyakori a szexuális zaklatás, akár családon belül is, ezek többségéről rendszerint hallgatnak. Amúgy is nagyon ritkán vállalják fel az áldozatok a zaklatásos eseteket, elsősorban azért, mert szégyellik. De ha mégis, inkább akkor teszik, ha egy idegen az elkövető. Amikor a családon belül történik, rendszerint a titokban tartás a „megoldás”. Az abúzusnak ezt a formáját tekintve egyetlen egy eset is rendkívül mély nyomokat tud hagyni: kialakul a bizalmatlanság, gyakran testkép-zavar, sokan túlkompenzálnak, érzelmektől mentes kapcsolatokat keresnek pont azért, mert nem kockáztatnak még egy olyan érzelmi kötődést, kapcsolatot, amelyben elszenvedték azt a megaláztatást, fájdalmat.
Sok esetről tehát nincs tudomás. Amelyek kiderülnek, azokból furcsa mód az következik, hogy minél intellektuálisabb, vagy tehetősebb valaki, annál inkább tolerálja, illetve elkendőzi a vele vagy környezetében előforduló abúzust. Most is ugye két egyetemi tanár a szörnyű tragédia szereplője. Egy tanártól pedig inkább elvárná az ember, hogy rendben legyen önmagával, érzelmeivel, legyen önkontrollja. Csak azért, mert valaki nagyvárosban él, sok diplomával rendelkezik, még nem biztos, hogy érzelmi és kapcsolati szinten is felkészültebb. Intellektuálisan és érzelmi szempontból fejlődni nem ugyanaz. Nem csak a szakmai, hanem az érzelmi fejlődésre is kell összpontosítani. Mi sajnos nem fektetünk hangsúlyt a személyiségfejlesztésre, önismeretre, érzelmi fejlődésre. Arra, hogyan válasszunk párt, mitől működik egy kapcsolat, mit lehet eltűrni egy kapcsolatban és mit nem, hogyan lehetne megelőzni a rengeteg válást, amibe a gyerekek beletörnek.
- Ön szexuális neveléssel is foglalkozik. Mivel járulhat ez hozzá a nők kiszolgáltatottságának csökkentéséhez?
- Az iskolai szexuális nevelés egy idő óta csak a szülők jóváhagyásával történhet, ezért akkor van alkalmam ezekről a témákról a fiatalokkal beszélgetni, ha a tanárok és a szülők beleegyeznek az ilyen prevenciós órákba. Mostanában ritkábban tartok ilyen felkészítőket, pedig nagyon nagy szükség lenne rájuk.
Talán akkor változna a helyzet, ha a szülőkkel meg tudnánk értetni, hogy a szexuális nevelés és a felvilágosítás nem ugyanaz. Nem szexuális felvilágosítást tartok, hanem a felnőtté válásról, a szexuális fejlődésről, nővé, férfivá érésről, a női és férfi szerepekről, vonzódásokról, párkapcsolatokról, a szerelem megéléséről, pozitív és negatív érzésekkel való megküzdésről beszélünk. Gondolom, mindenki tudja, mennyire nehéz egy csalódást, szakítást úgy feldolgozni, hogy ne maradjanak utána olyan sebek, amelyek szorongást, kishitűséget, önértékelési zavarokat okoznak a későbbiekben. Kitanulható, hogyan válasszunk párt, hogyan tartsunk fenn egy egészséges kapcsolatot, a fiatalokat arra is kellene nevelni, hogy mondjanak nemet a bántalmazásra, ahhoz viszont, hogy merjenek nemet mondani, sokkal erősebb tartás, önbecsülés kell, ezen a téren sok fiatal ugyancsak rosszul áll.
- Gondolom, a szülőkre is ráfér egy kis önismeret, párkapcsolatukon való elgondolkodás… Valahol olvastam, a gyerek nem anyukára vagy apukára hasonlít, ahogy szeretjük fürkészni, hanem az anyuka és apuka közti viszonyra…
- Külföldi kutatások azt mutatják, hogy a leghatékonyabban úgy lehet eredményeket elérni, ha párhuzamosan a szülőket is bevonják. Itt, Romániában sajnos a szülőket nehezebb megközelíteni ebből a szempontból.
