Az egy Isten földjén

Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély 2024. májusi számában.

KEREKES GÁBOR

Régen

Harminc éve már, hogy Kolozsváron jártam egyetemre. Szatmári, alföldi fiatalként vonzottak a hegyek, kitűnő ismerői voltunk barátaimmal a Kárpátok számos szegletének, különös figyelemmel a Bihar-hegységre, a Radnai-havasokra és a Déli-Kárpátokra: Királykő, Retyezát, Fogarasi-havasok, nem ritkán havi rendszerességgel diákos finanszírozásban, vonattal, sátorral, de hatalmas lelkesedéssel. A helyi csodák (Torockó, a Tordai-hasadék, a Vigyázó) valamiért akkor kimaradtak. Talán a közelség, a nyilvánvalóság tette őket mellőzötté. Illetve volt egy régi cimbora, félig szász, félig román geográfushallgató, aki egyszer szerelmi bánatában elvonatozott Nagyenyedre, majd onnan Torockó és a Tordai-hasadék érintésével másfél nap alatt hazazarándokolt Kolozsvárra. Furcsán néztük, néhány napig fokozottabban figyeltük a viselkedését, de éreztük: tudhat valamit…

Eltelt azután néhány székelyföldi, majd budapesti évtized, otthoni kapcsolatokkal. Néhány éve Kolozsváron élő régi barátaink említették az EKE tevékenységét, a programokat, az új terveket, útvonalakat – közülük az évtizedes hagyományokra visszatekintő Jókai Emlék- és Teljesítménytúrát, majd a nemrég megálmodott és gyakorlatba ültetett Bánffyt. Érdeklődéssel, figyelemmel hallgattuk Erzsébet részletes elbeszéléseit Bánffy Miklósról, életéről, birtokairól, történeteiről a korabeli Erdélyről. A régi szunnyadó szépségek pedig visszaszivárogtak a lelkembe. Csendben, fokozatosan, mélyen és jó eséllyel véglegesen.

Barátkozás az EKE túráival

Magam végigjártam 2020-ban a járvány miatt néhány nappal előtte lefújt Bánffy-emléktúra 35 km-es útvonalát, „versenyen kívül”. Szomorú volt látni a szépen jelzett, kijelölt útvonalat, és öröm a távolságtartás sziklaszilárd követelményének messzemenően eleget tevő, fegyelmezett turistákat, egész kis gyerektől deres homlokú természetjárókig, családi barátoktól ősrégi arcokig, akiknek csak a tekintetére emlékeztem, a nevükre kevésbé... Aztán tavalyelőtt Zoli és Szabolcs barátaimmal meg Zalán fiammal megint teljesítettük a túrát, sőt jómagam hirtelen felindulásból az 55-ös Jókait is. Előbbi kiemelt társasági élmény, utóbbi határokat feszegető, (számomra) elég komoly sportértékkel bíró túra volt. Idén úgy gondoltuk, hogy szép a teljesítmény meg a sport, de saját állapotunkhoz mégis jobban illik a Jókai 30 km-es gyalogos távja.

Múlt szombat reggel

Csodálatos tiszta idő, napsütés fogadott minket reggel, valamivel 8 óra után a szindi rajtnál, ahol az önkéntesek akkor már készültek a fürgébb 55-ösök érkezésére. Néhány perc sorban állás után nekiiramodtunk, egyszerre elég sokan. A Szindi-tetőig kíváncsian, sétálva, szinte még a felszerelést igazítva haladt a csapat a sima aszfalton, majd rövid idő után csodás árvalányhajmezőn áthaladva (ahol két helyi fiatal hölgy rövid, de részletes növénytani tájékoztatót tartott) árnyékos, szép tölgyesen keresztül ereszkedtünk le a Tordai-hasadék déli bejáratához, még a hétvégi látogatók tömeges érkezése előtt. Itt nagy erővel jött szembe a szurdok látványa, lassult a haladás, fotók, csodálkozás, kicsit fel is torlódott a sor. Gyönyörű két kilométer volt, szép időben, kevés vízátfolyással, biztonságosan. Szűk másfél óra elteltével bekerült a füzetbe az első pecsét és a Hesdát vizén felállított deszkapallón átbillegve megkezdtük azt az emelkedőt, amitől magam a leginkább tartottam. Úgy gondoltam, hogy a tetejére érve kiderül, mennyire barátságos vagy szigorú jelenleg nekünk a megadott szintidő… Szerencsére nem volt különösebb sár, de az előző napi utazás és a rövid alvás miatt félúton szükség volt egy kis szénhidrátpótlásra. Bőven kárpótolt azonban a természet, lenyűgöző a hasadék látványa fentről, el is töltöttünk itt néhány percet. A domboldal lassan szelídült, a következő ellenőrző pontnál jólesett a friss víz, majd néhány lépéssel fennebb, a Kápolna-tetőn kitárult a látóhatár. Csak csodáltuk és soroltuk: Öreghavas, Gyalui-havasok, a Bükk majd Székelykő, Ordaskő, Bélavár – utóbbiak a Torockói-havasok mészkővonulatának ismert és dallamos helynevei. Kelet–délkelet felé pedig a Maros széles völgye és Aranyosszék. Mint hatalmas makett terült el előttünk-alattunk a napi út döntő része. Vidáman, derűsen beszélgetve és dudorászva a tágas, itt-ott kövekkel tarkított sziklagyepet keresztezve, fél tizenkettő után kezdtük meg az ereszkedést az Aranyos völgye felé. Két évvel ezelőtti tapasztalat azt mutatta, hogy ha nincs nagy sár, itt lehet „haladni”. Így is volt, addigra a turisták csoportja sokat gyérült, bár együtt indultak a 30-as és a 17-es táv résztvevői. Egy óra elteltével kiértünk az országútra, majd a várfalvi unitárius templom tornya irányában közelítettünk a helyi EKE-várban berendezett újabb, nagyon színvonalas ellenőrző pont és „boksz utca” (elnézést…) felé.

Aranyosszék és népe

Közben, míg a templomot fényképeztük, helyi gyermekek kis „villámcsődület” keretében ivóvízzel kínáltak, kavicsok, csigák formájában ajándékokkal kedveskedtek, sőt friss vízzel teli, jókora mosdótál is elő volt készítve. Nagy örömmel álltunk itt meg néhány percre, mosakodni, inni egy jót – a nyolcéves forma Balázs barátunk Liverpool-mezéről is esett szó, noha ő Manchester-rajongó (de hát az unokatestvér, aki Magyarországon él és focizik, poolos). Édesapa meg pont most haladt itt át, pedig ő Kolozsvárról indult a leghosszabb távon. Kemény ember – gondoltuk. És remek, barátságos gyerekek. Ezt viszont tapasztaltuk. Ennyi derű és kedvesség láttán, a nyugaton fenyegetően tornyosuló sötét felhők is visszavonulót fújtak, a nem túl meleg, szép napos idő végig kitartott.

Kis kitérő következett a helyi boltba, három jeles erdélyi sörmárka egy-egy bemutató darabjával és kávéval leptük meg magunkat. Volt egy medvés, a nagy diákkori kedvenc, egy 1718 óta jegyzett kék, és egy újabb magyar nyelvű, tiltott is.

Az EKE-várba kevéssel egy óra után érkeztünk meg. Zsíros kenyér (Diószegi... nem, nem Bihardiószeg), várfalvi hagyma (pedig a szomszédos sinfalvi se rossz), lekváros kenyér, édesség, gyümölcs és többféle energiaszelet volt terítéken, rendkívül kedves, mosolygós és barátságos asszonyok szervírozásában. Hangulatos kis liget, udvar ez, rövid idő alatt a fűben megpihenve sikerült annyira regenerálódni, hogy a második nagyobb kihívásnak (közel 11 km egyenletes, összesen olyan 20, tízemeletes tömbháznyi emelkedő a Székelykő nyergéig) nekimenjünk. Végig a széles főgerincet jelző, de gyéren felfestett piros sáv mentén haladtunk fokozott figyelemmel, lassan, de egyenletesen felfelé, hol szellős erdőben, hol széles legelőkön, majdnem végig traktorúton, néhol sárban. Kimérten, tempósan…

A kőkeresztnél aztán újabb képzeletbeli földrajzóra következett: menetirány szerint bal kéz felől (kelet) Aranyosszék falvai, Csegez, Várfalva, Bágyon, Kövend, Kercsed és Székelyhidas, hátul Torda és Aranyos­gyéres gyárai, messze-messze a radnóti hőerőmű. Jobbról a Jókai-szirt, Ordaskő, mögötte már a Mócvidék hegyei. Mintha láttunk volna a távoli homályban egy külső hegykoszorút is, fent a jelenlegi Máramarosban a Széples és a Radnai gerincét, majd egészen messze lent, délen a Szebeni- és a Fogarasi-havasokat. De utóbbit lehet, hogy csak az utolsó látogatás óta eltelt negyed század nosztalgiája vetítette a retinára… Ide kívánkozik: nem találtunk arról a kőkeresztről információt, így maradt a kíváncsiság…

Ahol kétszer kel a nap

A nyeregben felállított újabb ellenőrző ponthoz háromnegyed öt körül, bő két és fél órával a várfalvi indulás után érkeztünk (leírom: örültünk ennek a részidőnek, viszonylag aktív életünk és tűrhető fizikai állapotunk visszaigazolásának értékeltük – fontos ez egy ötvenes férfiembernek). Itt újra sűrűsödni kezdett a mezőny, vidáman kiránduló, nézelődő kisgyerekes családokkal (ők a Várfalváról induló 13 km-es táv „hősei” lehettek) együtt kezdtük meg a nap talán legkeményebb, utolsó két-három kilométerét, miután 1050 méter magasról megcsodáltuk a szó szerint a lábaink alatt heverő Torockót, sok száz éves, patinás kis csodaszigetünket. Klasszikus kép ez, majdnem annyira, mint a faluból felfelé, ahol kétszer kel a nap – mégsem lehet betelni vele. Itt a felhők is pajkos játékba kezdtek, formás E betűt rajzolva az égboltra, sőt volt ott kis fantáziával egy K is… Az újabb E-t meg csak utána kellett gondolni.

A mészkő fizikai felaprózódásának összes létező formájával és fázisával találkoztunk lefelé. Kis füves kerülő után meredek és árnyékos, egy idő után szurdokká szűkülő völgybe értünk, a különböző méretű kövek alkotta törmelékes, nem ritkán vizes ösvényen bizony minden lépésre (és az előttünk haladók testi épségére) is figyelni kellett. A láb olyan izmai is komoly munkába lendültek itt, amelyek létezéséről igen ritkán veszünk tudomást.

Közben lassan visszavonultak Torockó főteréről a napsugarak, kiegyenesedett a táj és néhány percnyi távolságra került csupán a falu. Vastag fűvel borított úgynevezett törmeléklejtőn haladva értünk be a helyi művelődési ház udvarán berendezett célba, ahol bizony megváltás volt az a gulyás, tisztelt szervezők! És nagyon szép a teljesítésért járó oklevél, jelvény és a Jókai-portrés trikó. Közben elkészültek a jellegzetes Torockó-képek, hátul már csak a gerinc fürdött a napfényben. A sok szépség elfeledtette minden számításunkat, ami a szintidőt illeti, a számok, a merev tervezés és pragmatikus végrehajtás kérdéskörét háttérbe szorította a táj szépsége, a jótékony fáradtság, amit magam nagyon szeretek, valamint a régi ismerősök és barátaink jelentette kiemelkedő közösségi élmény, amelyhez a többi, ismerősen idegen túratárs is hozzátett egy-egy mosollyal, szóval poénnal... – örömömre, volt, aki románul (is). A buszban, amely visszavitt a kiindulóponthoz, még futotta egy kis ismerkedésre, viccelődésre, aztán begördültünk Szindre. Már jócskán esteledett… Szóval így nemesedett élménnyé a szikár teljesítmény az egy Isten földjén, múlt szombat estére.

Ennyi

Zárszóként: tíz óra kellett ehhez a csodaszép túrához most, amelyből bő egy óra pihenő. Nem rettenetesen szigorú ez a szintidő, de jóval komolyabb kihívás, mint hittük. 

Köszönet és elismerés illeti a szervezőket. Gördülékeny és a rugalmas jelentkezési eljárás, profi ellenőrző pontok, minden ellátmány és felszerelés pont ott és pont annyi, amennyi kell, kiemelkedően jó minőségű, pontos, tudományos színvonalú térkép és leírás, igényes pecsételőfüzet ízléses kis matricákkal. Le a kalappal, ennyi embert ilyen színvonalon mozgatni egész biztos hatalmas feladat, mégis, mintha magától ment volna minden. Se késés, se zavar, se látható fejetlenség vagy kapkodás. De tudjuk (láttuk), így vagy úgy, de itt több tucat ember munkája és odaadása van a háttérben. Találkozunk a Bánffyn júniusban, immár Kalotaszegen. Barátokkal, Isten tenyerén.

Rekordszámú, 638 résztvevő az idei Jókai-teljesítménytúrán

638 túrázó, 61 szervező, 13 helyszín, 750 jelvény, 150 emlékpóló, 600 l víz, 107 kg banán, 76 kg alma, 52 kg zsíros és lekváros kenyér, 560 szál zöldhagyma, több mint 700 adag gulyás: számokban így lehetne jellemezni a 2024-es Jókai-teljesítménytúrát, amelyre idén rekordszámú – 676 – jelentkező regisztrált be. 

A kolozsvári EKE szezonnyitó teljesítménytúrája már évek óta egyre több és több túrázót csalogat ki a természetbe, a nagy érdeklődésnek köszönhetően pedig idén is ki kellett tolni a 600-as létszámkorlátot. Szervezőkként sokat gondolkodunk azon, hogy miben rejlik a Jókai népszerűsége, a válasz viszont egyszerűbb, mint gondolnánk. A regisztrációkor 380-an jelölték be, hogy ismerősöktől, barátoktól értesültek a túráról, ami azt jelenti, hogy valójában az emberi kapcsolatok által létrehozott hálózatnak köszönhetjük, hogy nem kell sok energiát fektetnünk a rendezvény népszerűsítésébe, hiszen szájról szájra terjed a híre. Ami a résztvevők túraváltozatonkénti megoszlását illeti, idén is a Várfalváról induló legrövidebb, kb. 13 km-es gyalogos útvonal vitte a prímet 260 túrázóval, ezt követi a 30 km-es Szind–Torockó útvonal 158 résztvevővel, a biciklisek 91-en, míg a 17 km-es gyalogos túraváltozat résztvevői 71-en teljesítették az általuk választott útvonalat, a legnagyobb kihívásra vállalkozók pedig 58-an indultak útnak Kolozsvárról, hogy 55 km-t megtéve megérkezzenek Torockóra.

A kor szerinti megoszlást illetően is beszédesek az adatok: a 14 éven aluliak 112-en, a 14–18 év közöttiek 38-an, a 18–30 év közöttiek 61-en, a 30–40 év közöttiek 125-en, a 40–50 év közöttiek 168-an, az 50–60 év közöttiek 103-an, a 60–70 év közöttiek 23-an, a rangidős 70–80 év közöttiek pedig 6-an feszegették határaikat. Legfiatalabb lány résztvevőnk Csomos Petra volt, aki a túrát követő napon töltötte be a negyedik hónapját, valamint őt követte a majdnem 11 hónapos Váradi Terka. Legfiatalabb fiú résztvevőnk az áprilisban egy évet betöltő Nagy Erik volt, akinek a bátyja, Ádám volt a legfiatalabb résztvevőnk 2021-ben. Mindhárman a gyalogos 10-en vettek részt szüleikkel együtt. Rajtuk kívül további 17 kis résztvevőnk volt, akik a túra napjáig nem töltötték be a 6. életévüket. Őszinte elismerés a kis hősöknek és szüleiknek, akik bevállalták velük a nem könnyű útvonalat, hiszen a Nagyárkon lemenni kisgyerekkel extrém sportnak számít. A legtöbb tavaszt megélt túrázó hölgy a 76 éves Vizi Sarolta volt, aki a 30 km-es gyalogos távra jelentkezett be, valamint a vasárnap 74. életévét betöltő Pilbák Rozália Piroska a gyalogos 10-es túraváltozaton vett részt. A férfiak közül a legtapasztaltabb túrázó Wehner Géza volt, aki 73 évesen is legyalogolta a Kolozsvárról Torockóra vezető 55 km-es útvonalat. A gyalogos 55-ös táv leggyorsabb résztvevőjének járó címet ismét Sztranyiczki Gábor zsebelhette be, aki 13.22-kor már bent volt a torockói célban, az utolsó percig kitartó túrázók pedig 22.09-kor lépték át a célvonalat.

Kismihály Boglárka